Az ember rendre igyekszik már az alcímbe sűrítve összefoglalni mindazt, amiről akár bővebben is szólhatna. Ebből azután vagy lesz valami, vagy sem, az elkövetkező néhány bekezdés mindenesetre a november 23-a és 30-a között zajló Desire Central Station nemzetközi/regionális színházi fesztiválról szól, amely idén, az előző évek égtájakat jelölő gyakorlatától eltérően az (A)politika alcímet viselte.
A fesztivál ideje alatt megtanultunk különbséget tenni jó és rossz politikai színház között, láttunk olyan színészt, amely láthatóan érti is, amit mond, voltak pillanatok, amikor unatkoztunk, és voltak, amikor a székhez ragadva dadogtunk. Zömében kiváló előadásokat láthattunk, és bár volt egy-két foghíjas is köztük, a szervezők idén is túlteljesítettek, annak ellenére, hogy csak harmadannyi a költségvetésük, mint hajdanán. Ilyen darabokat nem igazán láthatunk másutt, vagy csak nagyon ritkán – ilyen tömény egymásutánban pedig biztos nem.
Amennyiben az (A)politika „a” előtagját tagadásként értelmezzük, akkor több olyan előadást is górcső alá vehetünk, amely teljesen mellőzte a politikai erővonalak bírálatát, és bár ezekből sokkal kevesebb volt, mint a társadalmi felelősségvállalást taglalókból, érdekes megoldásokkal leptek meg. Ilyen volt például a szegedi Metanoia Artopédia társulat Mutatványosok az Alkimisták utcájában c. produkciója. A darab révén a magánőrület túloldalára pillanthatunk át. A valóságtól elrugaszkodott, az elvont gondolkodás sajátos nyelvi-gesztikulációs és hallucinogén-technokrata formáját kínáló előadás egy furcsa, helyenként a teljes érthetetlenség határát súroló élményben részesítette a nézőt. A bonyolult díszletezés, az összetett hang- és fényhatások, valamint a többnyelvű előadásmód a delírium, a rögeszmék és az álmok összefüggéstelen, ismétlődő, allegorikus emlékfoszlányai mentén bomlik ki.
A Desirére látogatott a Jel Színház is, amely a Woyzeck, avagy a szédület karcolata c. régi/új előadásával érkezett. Büchner fragmentumdrámájának egy olyan kivitelezése ez, amelyről már évek óta hallottunk, de amelyet már kevésbé játsszanak. A mozgásszínház Nagy József-i mintapéldája ez, amely során csak néhány szót, csak időnként elejtett szó- és mondatfoszlányokat hallunk. A narrációt emberi testekkel, tárgyakkal, zajokkal és zenei elemekkel oldja meg. Ötletes használati tárgyakkal, díszletezéssel és olyan eszközökkel dolgozik, amelyek ilyen értelemben helyettesíteni tudják a szavakat.
Voltak olyan előadások is, amelyek, bár politikai mozzanatokat is érintettek, a fesztivál kontextusa nélkül, akár máshogy is értelmezhetők lennének. Ilyen volt például a ljubljanai Glej Színházból érkező, Ezért vagyok boldog c. darab, amely bár egy patológiai helyzet genealógiáját teszi meg keretéül, a boldogság állapotának a kibontásából, magának a problémakörnek az elemzéséből áll, ezáltal a politikai állásfoglalás egy sokkalta intimebb formáját képviseli. A politikumot az egyén mint a tömeg részeként működő egyed programozhatóságát, kiszámíthatóságát helyezte előtérbe. A narratíva ilyen értelemben olyan tartalmakkal töltődött fel, amely a boldogság gyógyszerekkel való módosításának intézményes kereteit feszegeti. A 12 férőhelyes darab vendégei garnélavacsorát kaptak szlovén borral. Véleményt cseréltek, kérdőívet töltöttek ki. A nézőnek, pontosabban a vendégnek le kellett vetnie a cipőjét és szobapapucsot kapott.
A politikát hasonlóan nem társadalmi, hanem inkább művészetszervezési/kultúrpolitikai tényként boncolgató előadás a Berlinen át Belgrádból érkező Pass It On című darab volt, amely lényegében a művésztermék tárgyiasításának kézzelfogható gyakorlatát szemléltette. Az elképzelés érdekes, és leginkább talán a művészeti tárgy csereértékének kifigurázására alapul. Az egyszemélyes produkció egy árverés formáját öltve, szemmel láthatóan névleges értékeket alakít anyagivá, vagyis pénzbelivé mégpedig úgy, hogy már a belépés előtt útmutatókat és sorszámokat oszt ki. Kísérletnek és ideológiai alapját tekintve aktuális, az ötlet valóban érdekes, az egész előadás viszont megbicsaklik, mert Dragana Bulut gyakorlatilag ugyanazt játssza el tizenegyszer.
A színház érdekes megnyilvánulásának tekinthetjük a Szégyen c. előadást is, amelyet a brezovicai kommunából érkező Božidar Mandić hozott. Ez a parateatrális darab egy annyira elvont nyelvet használt, amelyben a kulcs megadása nélkül nem sok értelme van bogarászni. Az előadás a kommunában zajló munkából nőtt ki, sok mozgással, kevés szöveggel, egy olyan minimalista esztétika mentén, amely a díszletet teljesen mellőzte, és a kellékeket is a lehető legnélkülözhetetlenebbre csökkentette. Božidar Mandić csapata viszont az angazsált színháznak egy olyannyira radikális formáját képviseli, hogy a hétköznapi életben tevékenykedő ember addig nem tudja értelmezni, amíg a szerző nem mellékeli hozzá a partitúrát.
A társadalmi felelősségvállalás tekintetében legérdekesebb előadások Szabadkáról, Ljubljanából, Zágrábból, Budapestről és Belgrádból érkeztek. A szlovén fővárosból például két olyan darabot láttunk, amelyet, bár már láthatott a hazai közönség, még mindig nem láttak elegen. Az Átkozott legyen, ki elárulja hazáját! és az Osztályellenség Oliver Frljić és Borut Šeparović előadásai, és mindkettő a Szlovén Ifjúsági Színház színpadára készült. A két, valóban szubverzív darab aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkozik. A legyen átkozott, ki elárulja hazáját! három, egymástól markánsan elkülönülő tengely köré csavarodik. Az első olyan kérdéseket vonz magához, amelyek az anyanyelvet, a zászló szimbolikus/emblematikus erejét, a popkultúrában élő dalokat tematizálják, mégpedig úgy, hogy divatcikként mutatják be őket. A második, és egyben legrövidebb tengely a szerb bőrbe bújtatott fájdalom és szlovénellenesség ötvözete (ez teljességében szerb nyelvű), a harmadik pedig egy, a darab megrendezése során felparázslott vitát elemzi. A darab a nacionalizmust, a határok értelmetlenségét, a nemzetek közötti rossz viszonyokat taglalja. Nincs cselekmény, sőt szűk értelemben vett szereplők sincsenek és díszlet sincs. Az előadás a probléma szenzácionalisztikus megoldását választja, az érzelmi síkra ható, egymástól teljesen független jelenetek sorozatát, amelyek teljesen eltekintenek a narrativitástól. Legfontosabb mozgatórugója a provokáció, mind vizuális, mind verbális, mind zenei szinten, ahol a színészek az egymás között lezajló párbeszédben, a felidézett párbeszédekben, a közönséghez intézett mondatokkal, a nemzeti szimbólumok vagy popdalok által kiváltott provokációval idézik elő a nézők reakcióit.
Az Osztályellenség egy 1983-ból származó darab felújítása, részben eredeti szereposztásban. A rendező viszont nemcsak felújította a darabot – ez az első rész –, hanem annak leállításával – második részként – a színészek beszélnek is az eredeti, Ljubljanában játszott előadásról. A valódi politikum viszont az utolsó harmadban kerül felszínre, ahol a munka, a középosztály, a munkabér és hasonlók tekintetében már konkrét kérdésekre kell választ adni. Metaszínház és angazsált színház keverékét láthatjuk a színen. Oliver Frljić és Borut Šeparović láthatóan elmerengtek korunk kóros daganatai felett. A nyolcvanas évek közepén játszott Osztályellenség már akkor hatalmas erővel bírt, élvezettel játszották, írtak, beszéltek róla. Az előadás felújítása nemcsak azt jelenti, hogy húsz év után még mindig ott tartunk, ahol akkor, hanem hogy manapság még mindig ugyanazok az eszközök állnak rendelkezésünkre, mint két évtizeddel ezelőtt.
Külön érdekességként emelhetjük ki a Hotel Bulić Színház produkciójában, Senka Bulić által egy személyben színre vitt Istenítélettel végezni part one c. Antonine Artaud szövegén alapuló monodrámát. A koncert-installáció-előadás gyökeresen megváltoztatja a színi tapasztalatot, és valóban pazar élményben részesít. A szenzáció olyan szélsőségeket egyesített, mint a férfi és női szubjektum, az isteni princípium és a feminin erotika, a parázna testiség és a szakrális szövegek. A darab minden egyes alkotórésze elemi erővel hatott. A kiváló szöveggel a művésznő első osztályú dikciója és előadásmódja párosult, ezt tovább erősítette a páncélból kivetkőző női ellenhős. Az örömlányok jelmezében táncoló, szavaló, vonagló asszonyt dübörgő dobok kísérik, és egy olyan jól átgondolt, ugyanakkor rendkívül egyszerű fénytechnika, amely megtölti azt a posztapokaliptikusan üres világot, amelyben csak egy rúd van. Senka Bulić egy olyan vörös, fekete, fehér színekben úszó sátáni, de egyben fellegeken túli világot villantott fel, amelyben a bűn vizualitása legalább annyira radikalizálódik, mint a valóban tevékeny, szövegszerű baloldali gondolkodás. A páncélba zárt orleans-i szűztől a rúdon feszülő parázna némberig haladó előadást a fesztivál egyik legjobbjaként tarthatjuk számon.
A mi osztályunk c. Máté Gábor által rendezett darab egy hagyományosabb színházi nyelvvel dolgozik, történeti keretbe helyezi, majd kronologikusan bontja szét a történetet. Egy osztály kollektív szubjektumának esetét követhetjük végig. A holokauszt lengyel részről látott változatával foglalkozik annak elejétől, a harmincas évek második felétől, a szemtanúk és ágensek haláláig, napjainkig. Az újra fellángoló antiszemitizmus, és etnikai alapú gyűlölet korában külön intésnek számít ez a darab. A téma olyan aktuális, hogy még az értelmezési stratégiák tovagyűrűzése is külön figyelmet érdemel, Máté Gábor ugyanakkor a lehető legegyszerűbb eszközökkel dolgozik. Nem absztrahálja a színházi nyelvet, nem alakítja mondandóját szimbólumokká, allegóriákká, ugyanakkor mégsem fúl közhelyekbe, mégsem unalmas és mégsem alakul patetikus, igazságot kereső vagy azt kihirdető giccses színművé. Az előadás tiszta, mégpedig olyan tiszta, hogy könnyeket csal az emberek szemébe. Érzelmi szinten hat, mégpedig erősen.
Idén két Zoran Đinđić nevével jelölt előadást is láthattunk – egyiket a jó, másikat a rossz politikai színház mintapéldájaként. A közönség véleménye a fesztiválon is meglehetősen szélsőséges módon oszlott meg. Ezekről az előadásokról viszont már bőven szóltunk régebben, hónapok óta játsszák őket.
Az idei Desiré fesztiválon bemutató is volt. Az Urbán András rendezte Pass-port triptichont teljességében láthatta a közönség. Egy IPA-projektum keretén belül lebonyolított kutatásban begyűjtött adatok alapján készült darab a szerbekkel, bunyevácokkal, vajdasági magyarokkal és magyarországi magyarokkal kapcsolatos sztereotípiákkal foglalkozik. Az előadásból így megtudhatjuk azt, hogy a felsorolt csoportok miként vélekednek egymásról, de azt is, hogy hogyan viszonyulnak az Európai Unió által támasztott követelményelkről, az általa folyósított juttatásokról, de a hatalmi mechanizmusain keresztül megnyilvánuló elnyomásról is. Urbán András ebben a darabban jól egyesíti a kollektív emlékezet, a popkultúra, az európai mitológia mozzanatait azokkal a válaszokkal, amelyeket a kérdőívekben talált. A hazai és szegedi tagokból álló csapat több olyan kényes témát is érintett, amelyről nem szeretnénk hallani. Külön érdekességnek számítanak a vetítések és azok a pörgő párbeszédek, amelyek kérdés-válasz formájban bújnak elő a még magánbeszélgetésekben sem szívesen felvetődő témák kapcsán.
„Az egyén csak igen korlátozott értelemben hozza létre önmagából azt a nyelvhasználati és gondolkodásmódot, amelyet neki tulajdonítunk. Csoportjának nyelvét beszéli; olyan módon gondolkozik, ahogyan csoportja gondolkodik” – írja egy helyütt Mannheim Károly. Az ilyen fesztiválok hozzájárulnak a csoport, mint kollektív szubjektum kimunkálásához, hozzájárulnak az önképzés által létrejövő politikai írásbeliség létrehozásához, és ezáltal hozzájárulnak ahhoz is, hogy a hatalmi struktúrák tévútra ne sodorjanak egy idegengyűlölő, homofób, antiszemita világ veszélyei felé. Az ilyen fesztiválok látni, írni, gondolkodni tanítanak, eligazodni abban a mocsárban, amelyben jelenleg vagyunk.
