(Horvát Lívia alkotása)
Nemzedékem a 70-es évek második felében került az irodalmi hatalom közelébe a délvidéki Újvidéken, mely város akkoriban a jugoszláviainak, a vajdaságinak nevezett magyarság szellemi központjának számított. Nem véletlenül telepítették oda legfontosabb intézményeinket, tömegtájékoztatási eszközeinket, kiadóházunkat, hiszen kultúránkban – Trianon óta – kiemelt fontosságúvá vált az állambiztonsági szempont.
Újvidéken pedig a magyar többségű környezetektől elszigetelten, jól megfigyelhetően egy rakáson vannak az állambiztonság számára folyamatosan ellenőrizendő magyarok, akik kellő szorgalommal, esetenként túlcsorduló ügybuzgalommal, akár egymás ellenőrzését is elláthatják. Erről részletesebben csak a jugoszláv titkosszolgálatok páncélszekrényeiben, az érintettek és a kutatás számára egyszer megnyíló ügynöklisták és jelentések ismeretében lehet majd szólni.
A hetvenes évek végére már untam a polgárpukkasztást, a szalonforradalmárságot – hol voltak felénk a polgárok?, és hol a szalonok? –, untam a jugó-magyar irodalom fölfuttatott élő klasszikusait, akik harminc és egynéhány évesen – és életmű nélkül! – tankönyvekbe kerülve, középiskolás tananyaggá válva riszálták magukat a pályakezdők előtt; nagyon untam azt a magát kellető mellébeszélést, mely úgy nyalt talpat, hogy az ellenzékiségnek tűnjék. És a hagyományok kitartó tagadása is zavart, különösen azok részéről, akik nem is ismerték jól a hagyományokat. Untam a formát nem ismerő formabontókat, azt az avantgárdot, mely kibúvóival, mímelt lázadásával, agyafúrt rejtőzködésével is, nálunk a fennálló hatalmi gépezet propagandájával volt azonos.
Pedig a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, indulásunk idején, a modernnek lenni szőröstül-bőröstül programját teljesen a magunkénak éreztük. Vadul csapongó, zagyva verseket írtunk, irodalmi folyóirataink pedig rendre le is közölték azokat. Vártak ránk, ünnepelték érkezésünket. Mintha a délvidéki magyarság akkor ünnepelte volna meg istenigazából virágzását, tömeges kiteljesedését. Amiben volt is valami, hiszen éppen velünk, az ötvenes évek elején születettekkel sikerült bepótolnia a második világháború, a megtorlás, a magyarirtás iszonyú vérveszteségét.
Sokan voltunk. Kerestük és meg is találtuk egymást. Kamaszromantikánk megnyíló világával együtt nyílt meg, szemünk láttára vált napról napra színesebbé, árubőségtől gazdagabbá akkori világunk, szabadon mozoghattunk, világútlevelünkkel (már aki kapott útlevelet!), nemzetközi diákigazolványunkkal kedvezményesen (főleg a nyugati országokban) oda utazhattunk, ahová csak akartunk. A vendégmunkások kiáramlása a hatvanas évek végén kezdődött, ami a nyugati civilizáció műszaki újdonságaival is ellátott bennünket. Szóval, könnyen, túl könnyen elhihettük azt, hogy a világ, ha nem is minket akar szolgálni, de a kedvünkre valóan működik.
Gyanakodnunk kellett volna? Akkor, amikor a holdra szállás teljesen biztos, ezerszázalékos történelmi pillanatot jelentett életünkben, az emberiség életében. Amikor Földünket először pillanthattuk meg borzongatóan gyönyörű, kék égitestként. Nos, akkoriban sokkal több dolog szólt felénk a jövőről, mint a múltról. A világ változását testi változásainkkal egyetemben éltük át. A gyors változás mítosza, a felgyorsult élet, a jövő mítosza rímel csak igazán a kamaszok, a fiatalok forradalminak tűnő hormonháztartásával.
Hogy a versekben nincs többé szükség a rímekre – ezen viszonylag könnyedén túltettem magam, ki már kisdiák koromban is rímes verseket írtam, rímes versekkel vacakoltam; viszont a ritmus, a szótagok számának mellőzését már túlzásnak, butaságnak éreztem, de csak addig, amíg átmenetileg el nem sodort a divat, a formabontás divatja, no meg az azzal járó túlságosan is nagynak tűnő mellékkereset! Egymással versenyezve fostuk a szót, nem sokat törődve a részletekkel, mivel bármi bármivel összefüggésbe hozható, ötletek pedig a véletlenszerűen fellapozott szótárakból, lexikonokból is meríthetők, inkább meghökkenteni, megbotránkoztatni szerettünk volna, a nagy lázadók szerepében tetszelegve, szépen összekeverve az életet a költészettel. Ráadásul ezekért a versekként közölt, kibogozhatatlanul összekuszált, zavaros szövegekért pénzt kaptunk, rengeteg pénzt, jelentős összegű tiszteletdíjakat utaltak át folyószámláinkra a szerkesztőségek. A hatvanas–hetvenes évek tiszteletdíjainak alapos áttanulmányozásával sokkal közelebb kerülhetnénk annak az oly nagy tömegeket megtévesztő jugoszláv kirakatnak, ördögi hamisságnak a megértéséhez.
Váratlanul szükség lett a legfiatalabb szakemberekre is, hisz a nálunk oly körmönfontan működő terrorapparátus, a ránehezedő nyomást csillapítandó, jó érzékkel ismerte föl teendőit. A hatvannyolcas év elején kirobbant és világméretővé duzzadt egyetemistatüntetés hullámai elérték a különutassága következtében nyitottabb jugoszláviai térséget is. Először június 2-án Újbelgrádban csaptak össze a fellázadt fiatalok a tűzfegyverét is használó rendőrséggel. Barikádok, macskakőzápor, könnygáz, sebesültek, szónokok, tiltakozó gyűlések Újvidéken, Zrenjaninban, Nišben, Szkopjéban, Szarajevóban, Rijekában, Ljubljanában… Az igazi demokrácia hiánya, a politikai kiváltságosok meggazdagodása, a munkanélküliség aggasztó méretei lázították föl akkor a fiatalokat, akik az előnyjogok azonnali fölszámolását, a kialakult helyzetért felelős, korrupt tisztségviselők megbüntetését, beleértve a rendőrségi túlkapásokért felelős főrendőrök leváltását, az ifjúság tömegesebb foglalkoztatását követelték. Az önmagát addig különösen a külföldiek előtt szalonképesnek mutató, jól álcázó lakatos, hivatásos forradalmár és népirtó néphős, miután rendőrségével alaposan eltángálta a tüntető fiatalokat, szokásához híven, álnokságával, perfid cinizmusával még igazat is adott nekik, így csillapítva le őket. Így fogva vitorlájába, a kommunista párt vitorlájába, az ifjúság elégedetlenségének szelét. Mivel a hatalom gyakorlói a hintapolitikából, a rögtönző különutasság kirakatából éltek, mivel a lassan kiöregedett, harcos múltú vezetők távozását nem lehetett tovább elodázni, egy csomó fiatal (közöttük magyarok is voltak) így juthatott akkoriban vezető beosztásba.
Igen, a hatalom gyakorlói, látszólag a fiatalok kedvét keresve, a lázadásokat HAPPENING elnevezéssel, félig-meddig művészeti jellegű rendezvényekké nyilvánítva, intézményesítve, ügyesen ellenőrzésük alá vonták azokat. Vidékünk első happeningjét a Zentai Művésztelep szervezte meg 1968. június 15-én.
Kellettek a fiatalok, az immár leleményesen ellenőrzött keretek között tevékenykedő fiatalok, a nagy jugoszláv kirakathoz. Az ifjúsági lapok öles betűkkel hirdették: TANULMÁNYI KÖLCSÖN MINDEN SZEGÉNY SORSÚ EGYETEMISTÁNAK, MINDEN TANONC MUNKÁT KAP stb. A felajzott kedélyeket csillapítandó az élet minden területén fiatalítottak. Így foglalhatta el akkor a Képes Ifjúság főszerkesztői székét is egy (huszonötödik esztendejében járó) fiatalember, s ez a lap, a jugoszláviai magyar fiatalok hetilapja, hatvannyolc decemberétől, elsőként a Kárpát-medencében, színes borítólappal jelenhetett meg. Hornyik Miklós, mert róla van szó, így szerkeszthette rövid ideig a Kárpát-medence legszínvonalasabbá váló ifjúsági hetilapját, mely Németh László, Pilinszky János, Weöres Sándor, hogy csak a legnagyobbakat említsem, kéziratait közölte. Hornyik távozása előtt, 1974 őszén kért fel a Képes Ifjúság irodalmi rovatának szerkesztésére, melyet Garai Lászlótól vettem át, és így tanulhattam én is háromnegyed éven át a szerkesztők szerkesztőjétől a szakmát.
Nem véletlenül nyílt ki a szemem: 1975 végén hallgatott ki először a politikai rendőrség a zentai Kísérleti Színpad ügyében. Vicei Károly írótársam és a Svájból hazatért Gordos Jenő, maguk köré gyűjtve a művészetek iránt fogékony középiskolásokat, Kísérleti Színpadot próbáltak alapítani Zentán, tartományunk egyik legmagyarabb településén, a Tisza jobb partján elterülő szülővárosunkban. Akkor, a két szerbiai tartomány megalakulása után, ügyeletes bűnbakokra volt éppen szüksége a titói rendőrállamnak. Viceiék erre alkalmasnak látszottak, hiszen a művészetek eszközeivel, a formaságok kifigurázásával, a párt megkerülésével, az ifjúsági szövetség megkerülésével, a fiatalok körében egyre népszerűbbé váló dacos megnyilatkozásaikkal próbáltak meg kisvárosi környezetükre művészi hatást gyakorolni. A politikai rendőrség hatalmas erővel, a megfélemlítés nem titkolt szándékával vettette rá magát a 18. életévüket éppen betöltő magyar diákokra, Viceiék baráti körére. Viceit, Gordossal együtt, mondvacsinált vádakkal, államellenes tevékenységgel, ellenséges propaganda terjesztésével megvádolva, 1976 tavaszán kirakatperben elítélték, és két évre börtönbe zárták.
A délvidéki magyar írók, tankönyvekben szereplő, harmincas, negyvenes éveikben járó élő klasszikusaink hallgattak akkor. Tapintatosan félrenéztek, mintha mi sem történt volna. Nem akartak kikerülni a tankönyvekből, nem akartak lemondani még mindig viszonylag busásnak mondható tiszteletdíjaikról, nem akartak kegyvesztetté válni. Ezért hallgattak előtte is, amikor a Münchenben, 1972-ben, Vagyunk címmel irodalmi és képzőművészeti folyóiratot indító, szerkesztő, verseket író, 13 saját kötettel rendelkező, magyar érzelmű Sz. Kanyó Leonát másfél évi fegyházra elítélték, aki 1976 júliusában szabadult a belgrádi börtönkórházból.
A titói Jugoszláviában 1988 őszéig, a Balkáni Hentes színre lépéséig, érvényben volt a verbális delictum, a szavakkal elkövetett bűncselekmény; állambiztonsági segédlettel, folyamatosan kirakatpereket rendezve, nacionalizmussal, államellenes cselekedettel, esetleg kémkedéssel stb. megvádolva büntették, félemlítették meg vélt vagy valós politikai ellenfeleiket, a másként gondolkodni merészelőket, a kisebbségi sorsban önazonosságukhoz következetesen ragaszkodó, ezáltal a jugoszlávságot közvetetten, magatartásukkal, életvitelükkel megkérdőjelező embereket.
Többek között ezért ment el a kedvem a hetvenes évek végén bármilyen irodalmi lap szerkesztésétől. Sziveri Jánosnak 1977 februárjában adtam át a Képes Ifjúság irodalmi rovatának szerkesztését, mely munka elvégzése addig a feladatom volt. Jancsi nagyon fiatalon gyermeket vállalva, családot alapítva, szűkös körülmények között élt. Gyakran ivott, úgy tudott a legkönnyebben fölszabadulni, ami néha jól állt neki. Tehetséges volt. Az általános iskola elvégzése után rövid ideig a mostari katonai gimnáziumba járt, a fegyelmet utálta, ám a pilótanövendékek között szerzett élményei jellemét, csapatépítő hajlamát döntő módon befolyásolták.
Nemzedékem a hetvenes évek végén került abba a helyzetbe, melyben irodalmi-hatalmi tényezővé válva, elfoglalhatta az Új Symposion szerkesztőségét. Pártonkívüliek nem lehettek főszerkesztők. Sziveri János is főszerkesztői posztra való jelölése előtt lépett be a pártba. Költő volt. Csapnivaló politikai érzékkel. Nyilván meg is bánthattam őt azzal, hogy fél napig tartó rábeszélése után, ráadásul tanú jelenlétében sem akartam beszállni éppen alakuló csapatába. Ám az is az igazsághoz tartozik, hogy alakuló csapatát én akkor egy túl gyönge, szerény munkabírása ellenére önmagától jócskán eltelt, megtáltosodott, társadalmi érzékkel, szociális érzékenységgel alig rendelkező csapatnak éreztem, melynek tagjai – a nagy elődök ellenőrző biztatását és politikai védelmét élvezve – eljátszhatják az óvatos duhajok szerepét. Eljátszhatják a balkáni garázdaságú, Magyarországról annyira bátornak tűnő, déli, avantgárd magyarok rájuk osztott, bohém, gátlástalanul nagyjugoszláv, a tönkremenésnek módját megadók szerepét. – Milyen jól tudnál te Csorbával vitatkozni – ismételgette kapatosan, abban a Matica srpska székházához közeli kocsmában. – Csorbával én a szerkesztőségen kívül is vitázhatom – ellenkeztem. Csak a fejét rázta. – Más az, egy szerkesztőségen belül, egészen más! Másként pezsegne... – Különösen a Tito-számok készítése közben – tromfoltam. Mert a háromszoros néphős, „vadvezér” – ahogy egyszer egy nyomdász (szándékosan-e vagy véletlenül?) elírta a hadvezért – betegsége, halála már terítéken volt, a szerkesztőségekben hosszú hónapokkal a várt esemény bekövetkezése előtt készültségi állapot uralkodott.
A betiltások mítoszképző szerepe még ebben a visszafogottan esztétizáló készültségi állapotban is kísértett, akár az önfeljelentés árán is, hiszen az Új Symposion erotikusnak nevezett, 171/172-es számának főszerkesztője maga ment tanácsért a kiadóház joviális vezérigazgatójához, akinek aggodalmaskodva elmondta, hogy a már elkészült és kinyomtatott szám terjesztése ügyében kér eligazító segítséget, ugyanis egy erényöv fényképe került a folyóirat címoldalára, ami ebben a súlyos helyzetben félreérthetővé válhat. – Ha idáig nem küldtétek szét, akkor most várjatok a terjesztésével – válaszolta a vezérigazgató. Mi mást is válaszolhatott volna? És ezt az önfeljelentéssel kicsikart rövid idejű terjesztés-visszatartást, látszatbetiltást, kellő tálalással, politikai csűrés-csavarással akár igazi betiltásként is értelmezheti a nem mindig hálás irodalomtörténeti utókor.
Sziveri az Új Symposion 1980. évi márciusi számát, melynek anyaga – április 17-én (ezt is közli a lap impresszuma) került nyomdába – kezdi fő- és felelős szerkesztőként jegyezni.
A nép háromszoros hőse és irtója, többek között a magyarság hóhéra is, 1980. május 4-én távozott az élők sorából. A délvidéki magyar költők és írók döntő többsége versben, prózában búcsúzott az „utolsó Habsburgtól”, a félig horvát, félig szlovén, az Osztrák-Magyar Monarchiában szocializálódott, a Szovjetunió sztálini tisztogatásain, „csisztkáin” edződött, azokat ravaszul túlélő kényúrtól, aki kommunista partizánvezérként, szovjet segítséggel győztesen kikerülve a második világégésből, a háborút vesztett Horvátországot területileg gyarapítva, az összes háborús bűnt elkövetve, a győztes nagyhatalmak által másodszor is összetákolt délszláv államalakulat sérthetetlen vezéreként, három és fél évtizeden át élet és halál ura volt. Ő jelentette a délszlávok számára az 1918-tól felélhető és csupán néhány háborús évre megszakadt hadizsákmány folytonosságát. Az Új Symposion újonnan kinevezett szerkesztői is különszámmal gyászoltak az udvari költészet szabályait betartva, talán még visszafogottabban is, mint a többiek, a többségiek. A fogyasztással és dologtalansággal, a hadizsákmány fölélésének lehetőségével hallgatásra ítélt, kiskorúsított emberek, egymás zokogását, jajveszékelését fölerősítve, a „vadvezér” sírjához zarándokolva, esküdöztek a testvériségre-egységre, az elhunyt életművére, melyet öt évvel később – a primitivizmusnak legabszurdabb változataként! – törvény által védetté nyilvánított a hatalom.
Ebben a visszafogott, vezért elsiratott, tébláboló tanácstalanságban, a mellékes dolgokról dagályosan értekező, Sziveri által szerkesztett Új Symposionban is alig van már üde szín. Esetleg a jó szimatú Balázs Attila lengyelországi úti beszámolója képezhet kivételt, többek között a sorban állókról közölt fotóval, helyszíni jegyzetével Gdanskból, a sztrájkról, a szesztilalom kijátszásáról, az örömlány átmeneti munkabeszüntetéséről szólva.
Igen, a jugó különutasság mítosza esetleg még utat mutathat: lám, a hatvannyolc szeptemberében megjelentetett (41.) csehszlovák szám is mekkora figyelmet keltett Magyarországon!
Kirándulás a pornográfia területére, nem jó művészettel, inkább a botránykeltés, a csillapíthatatlan föltűnési viszketegség, polgárpukkasztás szándékával, fölfokozott váladékos obszcenitással. Most mondjam azt: a Ginsberg, Orlowsky és a fiatal Steve Taylor debreceni föllépéséről készült beszámoló is, igaz, már sokkal színvonalasabban, a meghökkentés vidám anyagaiban, változatos állagú ürülékeiben turkál.
A fordulat előszele 1981-ben, a Titóra emlékező májusi szám előtt már érződik, az áprilisi számban új rovat indul centripetális farok névvel. Még mindig kísértenek a fölsőbb vezetésbe már jól beépült (és ezt egyre ügyesebben leplező!) első nemzedék egykori, odamondogatós rovatának, a CENTRIFUGÁLIS SAROK elnevezésűnek, a jelszavai: lázadás, ellenzékiség, nonkonformizmus.
Szerepkeresések, görcseiktől lassan szabaduló beidegződésekkel.
Közben a megfiatalodott albánok Jugoszlávia lakosságának 7,7%-át alkotják, lélekszámuk Jugoszláviában a 2 millió körül mozog, ami már meghaladta a szlovén népesség lélekszámát; 1921-ben a délvidéki magyarság az ország lakosságának 3,9%-át, ugyanakkor az albánok a 3,7%-át képezték. Hasonló közigazgatási, államigazgatási körülmények között élve, miből táplálkozik az ő életerejük, mi az, ami a mi életerőnket, a magyarság életerejét pusztítja? Ez a legfontosabb kérdéseink egyike.
Az Új Symposion 1981. évi július–augusztusi számában kezdik el Sziveriék folytatásokban közölni azt a Lukács Györggyel készített hosszú interjút, melyet a szerb folyóirat-szerkesztés már föltűnés nélkül publikált. Hogy ennek az interjúnak magyar nyelvű közlése már gondot okoz! – ezt az a szerkesztőségi közlemény jelzi, mely az 1982-es év január–februári számában jelent meg: „Sajnálattal értesítjük olvasóinkat, hogy a Lukács Györggyel készített Életrajz – magnószalagon című interjú ötödik, befejező része – nem szerkesztőségünk hibájából – kimaradt lapunkból. Az olvasók körében nagy érdeklődést kiváltott interjú jelzett, befejező részét folyóiratunk márciusi számában jelentetjük meg!”
A márciusi számban közölt befejező részhez is szerkesztőségi megjegyzés társul: „Szerkesztőségünk a Lukács Györggyel készített interjú befejező részében bizonyos okokból némi rövidítéseket kényszerült eszközölni. Ezt a szövegben a következőképpen jelöltük: (...).”
Hogy a cenzúra keményen működni kezdett, hogy amit a szerbeknek szabad, azt nem szabad a magyaroknak, hogy erre válaszolva már a felelős főszerkesztő is bekeményített – azt az 1982. év áprilisi, úgynevezett lengyel számából tudható meg, annak is egyik apró betűs jegyzetéből: „Vajon hányszor leszünk még kénytelenek olvasóinktól, szerzőinktől elnézést kérni a számtalan sajtóhiba, elírás miatt? Mintha nem lenne elég, hogy folyóiratunk – megint csak nem a szerkesztőség hibájából! – szinte fél évet késik, még a hónapokig nyomdában heverő anyag is hibásan „realizálódik”. Mintha falra hányt borsó lenne eme lényegi problémának lapjainkban való szüntelen fölvetése – és nem csak az Új Symposion kapcsán. (Már az sem érne bennünket meglepetésként, ha falra hányt borsó helyett falra okádott borsót látnánk ez írásban is viszont.)” – írja Sziveri János, aki jegyzetében visszatér még egyszer a cenzúrázott, ám a cenzúra nyomait sajtóhibaként törlő/kihagyó, Lukács-interjúra: „Előző, márciusi számunk borítóján külön kiemeltük, hogy a Lukács-interjú befejező részében az „objektív” okokból kihagyott részeket gondolatszünet-jellel szignáljuk, így: (...). A megjelent számot olvasva azonban, az interjúban ilyen jelet sehol sem találunk! Gondolom, a nyomdaköltségek csökkentését nem úgy kellene megvalósítani, hogy a leadott szöveget megcsonkítjuk, akár egy-két zárójellel is, mint ahogyan ezúttal történt.”
Nem tévednek azok, akik azt mondják: ilyen lengyel szám, magyar nyelven, akkoriban csak a különutas Jugoszláviában jelenhetett meg. Kiváló lengyel szerzőkkel (Stanislaw Grochowiak, Adam Zagajewski, Czeslaw Milosz,Tadeusz Rózevicz, Zbigniew Herbert, Stanislaw Barahczak, Witold Gombrovicz, Adam Michnyk, Rafal Wojaczek, Julian Kornhauser, stb.), kiváló lengyel képanyaggal, dokumentumfotókkal, grafikákkal, alkalmazott grafikákkal. A fennhéjázó déli és csak a testnyílásaival törődő magatartás is Első ostromállapot az életemben címmel naplót vezet 1981. december 17-étől 1982. január 5-éig: Đorde Sudarski Red újvidéki kötődésű író naplója jól dokumentálja azt a primitíven élősködő balkáni mentalitást is, mely a vidékünkön élő és önmagukat államalkotóknak nevezőkre annyira jellemző.
Pálfalvi Lajos 17 évvel később, az Ex Symposionban megjelent, A NYOLCVANKETTES LENGYEL SZÁM című írásában kimondja: „... az Új Symposion a lengyel számmal a legfontosabb magyarországi politikai kérdéshez szólt hozzá, vállalva a hivatalos állásponttal való nyílt konfrontációt. Mondhatnám, beavatkozott hazám belügyeibe (igaz, ennek a hatalomnak nem volt kiszolgáltatva a szerkesztőség).”
Vékás János Időrenben című, a margón közölt terjedelmes, 1660-tól 1982-ig tartó kronológiájáról pedig így vélekedik: „Nos, a kronológia összeállítója nem hallgatja el, hogy Károly Gusztáv svéd király 1660-ban elfoglalta Varsót és Krakkót, mint ahogy Lengyelország három felosztását sem, de 1939 szeptemberével kapcsolatban már vannak hiányérzeteim. Csak a német támadásnak van nyoma, a szeptember 17-i szovjet invázióról nem történik említés, mint ahogy Katyńról sem. Ez azért fontos mozzanat, mert máshol nyomát sem láttam az öncenzúrának, de ezt az egy csekélységet, úgy látszik, ott sem lehetett szóvá tenni.”
Az Új Symposion 1982. októberi számának CENTRIPETÁLIS FAROK elnevezésű rovatában Radics Viktória Színház a színházban című, a cenzúrát ostorozó és a főcenzorokat nevükön nevező, a tartományi kisisteneket kipellengérező írása hatalmas felháborodást váltott ki a tartomány kommunista vezetőinek körében.
Sziveri az 1983-as év januári számában ZALÁN TIBOR VERSEI címmel Zalán két költeményét közli:
táviratok szőcs géza ismeretlen címére
átmentél-e a vízen ismeretlen barátom
a túlsó partra
hol titkainkat megőrző halottaink laknak
vagy összeverten forgolódsz e börtönidő
vérfoltos priccsein
és eljön-e még a versíró fekete ember hogy
sorsunkat megírja nagy piros betűkkel
vagy a semmibe emigráltak írógépedről
a tűnődő betűk
és hallod-e mikor neveden szólít a
tenger
vagy sötét szelek sodornak a végtelen
vakító partjai felé
és kibontja-e arcodat a másnapos
hajnali derengés
vagy hideg ezüst-falak közé taposták
nyugtalan pillantásodat
és ülünk-e majd hallgató veresborok mellett
városod közepén
vagy menetrend nélkül indul találkozásunkhoz
legutolsó vonatom
és.................................. vagy?
Budapestről, 1982. november 17-én
[valakiért a várost most tűvé teszed
ismét és rettegsz...]
valakiért a várost most tűvé teszed ismét és rettegsz
hogy megtalálod hívod valaminek szádból kioldódnak
s hurokká kötik magukat a nyakkendők, unalmas
vagy mint ünnepek előtt a hisztérikus transzparensek a ködben
hajók ringanak s a derengő ösvényre óriások nyála
csorran. nem a hajnali kelés -
a kettévágott álom undorít
az üvegfalú szobában sétáló fogatlan oroszlán: puha
mancsai szétmázolják szemed árnyékában a földrészeket
: hallgatni tanulsz ismét
zenékbe kapaszkodsz zenékbe és sorsod fölött a súlyos
cintányérok éjfélre végleg összecsapnak
létezhetnél egyszerűbben is
. persze egyszerűbben, párálló szőlőtőkék között hol szeretőid
az idő habarcsából kiálmodják elrothadt koponyádat valahol
ott az. örök szomjúságban, fullasztó hófalak között
lányok vértől iszamós combjai között: halott is
lehetnél akár és létezhetnél is. akár
valamiért gyűlölöd ezt a várost
ribanc újságjaival balkáni vigasságaival fényeivel
melyeknél láthatóvá szilárdul árvaságod, lehajtott fejjel
átvágsz valamilyen terén és csak a sunyi kékes-vörös
hold és csak a kitörülhetetlen arcvonás idegeidben
valakiért most rettegsz
hogy nem találod, hogy megtalálod, hogy
Ezeknek a költeményeknek a közlése verte csak ki igazán Hatalmaséknál a biztosítékot, hiszen az Ellenpontok címmel megjelentetett első határon túli magyar szamizdatnak egyik, a román titkosszolgálat által üldözött erdélyi magyar szerkesztőjét megszólító, üldöztetésére félreérthetetlenül célzó, anyaországi szerző költeményének megjelentetése a délvidéki magyar fiatalok által szerkesztett folyóiratban már nem tartozott a bocsánatos bűnök közé. Sziveriék ellen nagy sajtókampányt szerveztek a tartományi hatalmat gyakorlók és kádereik, végül is azok, akik kinevezték Sziverit főszerkesztőnek, tőle és szerkesztőségétől megvonták a bizalmat.
Sziverivel Magyarországra való átköltözése előtt, 88 tavaszán beszélgettem Szabadkán, diktafonnal rögzített beszélgetésünket feleségem jegyezte le gyöngybetűs kézírásával, melyet Sziveri szintén szép kézírásával kiegészített, autorizált. Az ily módon elkészült interjú közlésére a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek legelején egyik lapunk, folyóiratunk sem vállalkozott, a háborús években, amikor nemzedékem és a nálunk fiatalabbak többsége – Varga Zoltán találó szavaival – a talpával szavazott, már nem kínáltam fel egyik lapnak sem.
A kezdetben társadalmi és politikai érzékkel alig rendező fiatal délvidéki tollforgatókat fokozatosan, menet közben, igazi csapattá formálta a közös küzdelem, és éppen kezdeti naivitásuknak, jóhiszeműségüknek, betájoltságuknak, egyre következetesebb magatartásuknak, no meg az elődök kíméletlen hatalomvágyának, árulásának következtében, nagykorúvá válásuknak köszönhetően kaphatott a Kárpát-medence magyarsága még a nyolcvanas évek elején valamivel tisztább képet arról az országról, mely akkora bűnökre, tömegsírokra, hamisságokra épült, hogy a kilencvenes évek újabb népirtásokat termő balkáni háborúiban már szét kellett esnie, hogy nem érhette meg a 21. századot.
* Egyes részletei elhangzottak A demokratikus ellenzék Lengyelországban és a Kárpát-medence magyarok lakta részein az 1980-as években címmel, az Ellenpontok folyóirat létrejöttének 30. évfordulója tiszteletére, 2012. szeptember 29-én, a Magyarországi Lengyelség Múzeumában megrendezett tanácskozáson.
