(Előzmények)
A 18. században az alföldi városokban gimnáziumok csak a török kiűzése után létesültek. Az első nyilvánossági joggal felruházott középfokú tanintézet a Vajdaságban, a latin grammatikális iskola, 1744-ben nyílt meg Szabadkán. Ez volt a mai gimnázium őse. A múlt század kilencvenes éveinek második felében a tanintézmény fennállásának 250. évfordulójáról való megemlékezés előkészületei során, szinte egyik napról a másikra a sajtóban nagy vita kerekedett arról, vajon a szabadkai vagy a karlócai gimnáziumé-e az elsőbbség. Pro- és kontra vélemények láttak napvilágot.
Az 1995 tavaszán kezdeményezett Bácsország honismereti szemle – melynek egyik kezdeményezője, alapítója és első főszerkesztője Szekeres László volt – szerkesztőbizottsági ülésén úgy döntött, hogy a 250 éves évfordulóra könyvet jelentet meg, s ebben a szabadkai gimnáziummal kapcsolatos írásokat és okmányokat jelentet meg, világosan és egyértelműen utalva rá, hogy a szabadkai gimnáziumot illeti az elsőbbség. A majd 400 oldalas kötetben nemcsak az iskola története és vele kapcsolatos bizonyítékok jelentek meg, hanem egykori diákok visszaemlékezései, méltatásai is helyet kaptak.
1997. december 19-én, este 7 órakor a városháza dísztermében került sor a bemutatóra. Ezt megelőzően még déli 12 órakor a Városi Múzeum kiállítási termében Bela Duranci művészettörténész megnyitotta azt a képzőművészeti kiállítást, amelyet ő rendezett a gimnázium fennállásának 250. évfordulója alkalmából, éspedig azoknak a képzőművészeknek az alkotásaiból, akik egykor a patinás tanintézménynek a diákjai voltak. Bada István, mint a Jugoszláviai Gyűjtők Egyesületének elnöke kijárta, hogy azon a napon, a főpostán alkalmi bélyegzőt használjanak.
Több mint egy hónapot vártunk erre a jelentős eseményre. November elejére ígértük ugyanis, hogy a kiadvány – Gymnasium 1744–1997 címmel a Bácsország-könyvek sorozat második köteteként, ami a szabadkai Grafoprodukt nyomdában 700 példányban készült, és a magánnyomda a megbeszélt határidőre eleget tett vállalt kötelezettségének – az olvasó asztalára kerül. Szabadka önkormányzata az ünnepség szervezését vállalata, azonban valami okból kifolyólag nem tudta korábbi időpontra összehozni az eseményt. Ebben nyilván közrejátszott, hogy a szerbiai oktatási minisztérium akadékoskodott, a szabadkai gimnázium pedig az önkormányzatnak az eseménnyel kapcsolatos átiratára még csak nem is válaszolt. Közömbösek, érdektelenek, kívülállók maradtak. Szekeres László és Kucsera Géza, az akkori községi közoktatásügyi titkár fogtak hozzá közösen, hogy az esemény ne odázódjék el tovább, a könyvbemutatóval járó szervezést elvégezzék.
Szekeres Lászlót megviselte a huzavona. Említette is, hogy magas a vérnyomása.
Este fél hétre mentem a városháza dísztermébe. Lacit nem találtam, néhányan, akik akkor már ott voltak, azt mondták, a polgármesternél van. Csak közvetlenül a kezdés előtt jelent meg a díszterem előcsarnokában. Feldúlt állapotban, amilyennek a sok évtizedes ismeretségünk során soha nem láttam. Mindig higgadt, nyugodt, bölcs volt minden helyzetben. Megkérdeztem tőle, mi történt, de annyian közrefogták, hogy csak annyit közölt, később elmondja. Arra kért, hogy a díszteremben a jobb oldali széksor első sorában az első székre üljek. Megkezdődött a könyvbemutató, amelyet magyarul Szekeres László, szerbül Josip Buljovčić (1932–2001), a könyv két recenzense vezetett (helyet foglalt még az asztalnál Boško Krstić a szabadkai írók szervezete nevében), amikor Laci váratlanul odajött hozzám, és egy könyvet kért. Az asztalon levő virágcsokor mellé helyezte. Kasza József polgármester mondott köszöntőt. Megelégedettségének adott hangot, hogy a könyv napvilágot látott, majd kemény szavakkal illette a gimnázium vezetését és tanári karát, amiért nem tartja magáénak ezt az ünnepet, valamint az oktatásügyi minisztériumot, hogy nem ismeri el a szabadkai gimnázium 250 éves fennállását, a hiteles okmányok ellenére. Az egyik pillanatban Laci felállt, közölni akart valamit, megtántorodott és összeesett. Dr. Kern Katalin (1950–2005) és dr. Kinka Ferenc orvosok – többen mások is – odarohantak, hogy segítsenek, közben mentőt hívtak. Lacit kórházba szállították, ahonnan agyvérzéssel azonnal Zemunba vitték. A tragikus eseményt követően lehangolt és szomorú légkörben, kedvetlenül folytatódott a műsor. Szót kaptak ugyan a kötetben írásaikkal szereplő szerzők, de ki figyelt rájuk? Dr. Hegedűs Antal (1928–2010), a kötet egyik szerkesztője megkísérelte valamennyire a rendes kerékvágásba terelni a dolgokat, de ez csak részben sikerült. Dr. Tóth Lajos (1924–2012) nyugalmazott egyetemi tanár és Magyar László (1937–1998) levéltáros már nem fejthette ki gondolatait.
A zsúfolásig megtelt terem pillanatok alatt kiürült.
Szekeres László nem mondhatta el, magával vitte a sírba a titkot, hogy miről esett szó közte és Kasza polgármester között, ami annyira kiborította. A volt polgármester, ha netán valamikor megírja emlékiratait, vajon említést tesz-e róla?
