Tamás azt mondta, Fruzsi, hogy jól írj, ahhoz el kell adnod a lelkedet. De néha az is elég, ha megteremted magadnak a poklot és a mennyországot – egyszerre. Tamás ebben nagy volt, a pokol és a mennyország teremtésében. Akarsz-e a tanítványom lenni, kérdezte, és szombat este elvitt egy belvárosi mulatóba, ahová csak a magafajta őrültek jártak. Ne félj tőlük, nem bántanak, mondta. Egy vendég párnát adott alám a műbőr padra, a sajátját, és megsimogatta az akkor derékig érő, feketére festett hajamat. Tamást mindenki ismerte, és Tamás mindenkinek bemutatott, de azontúl senki sem foglakozott velem. Közéjük tartozónak éreznek, mondta, és nem udvariatlanság ez, hanem éppen bizalom! Egy vad szemű fiú később maszatos pohárban italt tett elém, és ő sem bírta ki, megsimogatta a hajam.
Kicsit már szorította lábam a cipő, kiléptem belőle. Hosszú kék ruhámhoz illő, puha bőr, kék színű cipő volt. Törökülésbe húzott lábbal, félig lehunyt szemmel hallgattam a zenét, közben Tamást lestem. A zene elringatott, és amikor Tamás sírni kezdett rajta – csak egy EDDA-dal volt – tényleg elhittem neki, hogy zenét csak nagyon különleges alkalmakkor enged meg magának. Hajnalra értü nk haza, a szokásos, halkult városi neszek között, a hátán vitt a Balaha Lujza térig, és amikor a meztelen talpammal másodszor léptem friss rágóra, hazáig cipelt. Ugyanis miközben szólt az EDDA, és én a padon révültem, ellopták a cipőm. A puha bőr, drága, szép, olasz Hamupipőke-cipőmet! Tamást nagyobb veszteség érte, mert akkor veszett össze, állítólag a zene miatti kiborulásában, a legjobb barátjával. Reggelig egymást ölelve kuporogtunk a fotelben, néztük a halakat, és néha eszeveszetten sírtunk. A szemetesek vetettek véget a mélységes önsajnálatnak, a zajongásuk szétverte a romantikát. Na, reggel van, megyek, vár az asszony, mondta akkor Tamás. Megölelt, megcsókolta az arcom, közben zsebéből kivett egy ronggyá nyűtt fotót, szép szemű fiú mosolygott rajta. Visszajön, ne félj, mondta Tamás. Hozzám, kérdeztem, hozzám ugyan minek? Nem hozzád, te, hozzám, felelte és énekelve futott le a lépcsőn. Az öreg ház remegett léptei alatt, a szobában még lebegett a hangfoszlány: visszajön, visszajön…
