Egy idegent vezetve: – Szeretem, ha idegen téved végtelen szép egünk alá, olyan akkor a séta, mint a reggeli, tiszta fényben a fényképezés: színesebbek a képek, hangsúlyosabbak a formák, erősebbek az illatok, éltetőbb a napfény és az árnyék hívogatóbb. A jó helyek, ahol könnyű a pihenés, jobban megmutatják magukat. Az idegen szeme mindent észrevesz, amit a megszokás már elfed előlünk. Az idegen tehet róla, ha másnaptól, miután kikísértük a ritkán és megbízhatatlanul járó vonathoz, egy ideig mi is másként látjuk a dolgokat. Kicsit az ő szemével és fülével, orrával is érzékelünk. A mi falunk lesz egy ideig a legszebb, a mi utcáink a legrendezettebbek, a mi házainkban a legbékésebb otthonok, a mi gyerekeink a legjobbak a világon. Régen olvasott könyvet veszünk elő és régen megélt történeteinket élesztjük újra, újraértelmezve és újraírva a múlt részleteit, de a látogatónk helyett csak magunknak mesélve. Néhány napig eltart a varázs, azután az ünnepnek vége, nézünk a megfakult tükörbe, ahol rajtunk kívül senki sincs.
A férfi, telefonál: – No, most mond meg nekem drágaságom, milyen volt nekem ez a nyár? Gyanútlanul megy az ember az utcán, aztán hamarosan ott találja magát a gyűlölet határán: hogy soha többé nem akarja látni azt a nőt, aki akkor szembejött vele! Te! Jöttél te, füledben zenével, szemedben a falu minden hársfavirágával. Mert jól láttam a szemedet, amikor megkérdezted, hogyan jutottunk mi el idáig? Bűn ez? Ugye, hát bűn lenne ez? Ne kérdezz többet ilyent! És lavina indult. Most hagyj kicsit, beszéljek már végre én, te átbeszéltél három hetet, de ha csak beszéltél volna! Te írtál és írtál, mert nem bírsz magaddal, írtál csak világnak! Kértem szépen, fejezd be, én nem értem, nekem nem ez kell! Hiába mondtam bele az éjszakába, hogy én az ölelésedre vágyom, az illatodra, érinteni a tested, őrülten ölelni, te nem is figyeltél rám. Csak magadat figyelted! A magad örömében tobzódtál, ugráltál! Tudod, az a hülye angyal, aki ott fönt…! A felhők fölött! Nekem ott magas, és nem is az kell, hogy röpüljünk a falu fölött. Nekem nem angyal…! Nem olyan, nem az! Csak te, de itt lent, élőben és melegen, puhán és keményen, ahogy akarod, csak szakadj már le a nyomorult felhőidről! De hiába kértelek. Most már elég, hagyj végre békén!
A nő, hét sms-ben: – Három óra negyvenkor letettem magam mellé a csészét és letettem a fejemet a csésze mellé. Ma már egyszer rám borult a forró kávé, még egyszer nem történhet meg, és különben is, ez már hideg, amaz volt a forró, és amaz az ölembe borult. Na, ezt megkaptad, fölforrósodott az öled, gondoltam, és gyorsan a szoba közepére dobáltam a kávés holmit, párnát, lepedőt. Nem egy Vénusz, néztem az ajtó tükrébe, fanyar mosoly volt, és erre a forróság, ahogy jött, úgy el is múlt. Három negyvenkor elaludhattam, mindig így van napközben, és pontosan tizenhat órakor ébredtem arra, hogy hideg ajkat csókol a szám, nem, ez nem álom volt, de nem is valóság, és az sem álom, hanem gondolás, hogy szeretlek, gyere vissza. Gyere vissza, szeretlek, aztán meg legyen meg a te akaratod! Bár most is az van. Most is úgy van, rendesen a te akarod! A fenébe, ez így nem megy, nekem nem ezt kell írnom, mielőtt elaludtam, olvastam Darvasit, de előbb alaposan letörölgettem a fehér borító minden maszatfoltját, később az is eszembe jutott, nem kellett volna, lehet, a te ujjad nyoma is ott volt, bár nekem az nagyon kevés, egy maszatfolt tőled a bortón, ugyan, mit kezdjek vele? Veled, mit?
