Már jócskán késésben voltam, ezért fogadtam barátságtalanul, hogy valaki csak úgy leszólít az utcán.
– Ebédelt már?
– Hogyan?
De az idős hölgy nem tágított, feltette újra, kicsit még bizalmasabban hangon ugyanazt a kérdést. Leengedtem a táskámat a vállamról, szusszantam egyet. Egyáltalán nem tűnt rajta semmi szokatlannak. Nem lehetett még agyvérzése sem. Nagyon is talpraesett fellépése volt.
– Megbeszéltük a barátnőmmel, hogy nem adunk borravalót.
Aprócska hatásszünetet tartott.
– Tudom, hogy az a szokás. De ez is bevált – tette hozzá kissé zavartan.
Nincs semmi baja, de a hangjából elpárolgott az a határozottság, amivel megszólított. Tett még egy próbát, nyomatékosan a táskámra mutatott.
– Persze, elég ormótlan, de kellett már egy újat vennem, amiben elfér a laptop. Már kellene egy új, de inkább egy új táskát vettem a régihez.
Ezt meg ő nem érti.
– Éppen ilyen táskája volt a postásnak. És azt hittem, hogy maga az új postás. Ma hozza a nyugdíjat. Még nem találkoztunk az új postással. De elhatároztuk a barátnőmmel, hogy mi ketten felváltva majd az új postást is meghívjuk ilyenkor ebédre, mégiscsak többet ér a borravalónál.
Kellemetlenül köszörültük a torkunkat.
– Reggel azt hallottam a hírekben, hogy a postások is felajánlottak egy munkanapot, hogy aki csak tud, kimegy a gátakra homokzsákokat rakni.
Az idős hölgy egy önkéntelen mozdulattal a szájához emelte a kezét, mint aki olyasmit kotyogott ki, amit nem illett volna.
Rohantam tovább. Varezhez vittem a laptopomat, szerzett valahonnan egy jó kis konvertáló programot. Kint laktak a Telepen, ahol kertes házak voltak.
A táskám az újságoktól még nehezebb lett, és úgy vonszoltam magam végig a Gogol utcán, mint egy teherhordó.
Éppen lenyomtam volna a kilincset, de észrevettem a matrózpólóját, hogy éppen átmegy az udvaron, igyekszik hátrafelé a kertbe. Mégsem a kaput választottam, hanem az élősövényt. Elvégre meg lehet kerülni, igazából csak jelképes kerítés volt, egy foghíjas mályvasövény, amin keresztül lehetett látni, a háziállatok pedig számos ösvényt tapostak már rajta. Vareznak is volt két kutyája, inkább azok őrizték a házat, nem a kerítés. A kerten át vezetett a vízpart felé az út. Varez igazi oázist teremtett, ebből tartotta el a családját. Egy részét fóliasátor foglalta el, első osztályú primőráru termett benne, a kert többi részében pedig már pirosodott a paradicsom, többféle paprika, pasztinák, édeskömény, zeller, és amiért különösen kedvelték a piacon, a sokféle saláta, csipkések, fodrosak, vörösek, melyeket mindig nagyon frissen vitt ki, hiszen csak negyedórányiba telt, mire a friss zöldségekkel a piacra ért. Megelőzve a konkurenciát, akik messzebbről és nehézkesebben tudták csak idehozni, a városi piacra.
A kert szélét lefelé, a Duna felé, az élősövény folytatásában végigültette farácsra futtatott szamócával, egressel, ribizlivel, amit a gyerekek szerettek. Jól van, gondoltam, sétálunk egyet a kertben. Követtem a párhuzamosan haladó úton, ahogy haladt előre. Az uborkaágyások a vízbe értek. Most látom, mennyire gondterhelt. Már rég el kellett volna jönnöm hozzá.
Egy bozótnyeső kés van nála, és egy vadonatújnak látszó kötél. Sehol senki. Se a gyerekek, se a felesége. Megáll a diófa alatt. Méregeti, ha átdobja a kötelet, akkor hol ér földet. De nem sikerül. Az egyik ág eltéríti, nem elég erős a lendület. Az árvíz már elvitte a kert végében a csónakkikötőt. Meggyorsítom a lépteimet. Ennyire nem lehet kétségbe esve.
– Varez – ordítom felé.
– Mi van?
Meglepetten fordul meg, és őszinte csodálkozás ül ki az arcára.
– Hoztam a laptopom – vonom meg a vállam, és alig tudom megállni, hogy ne meredjek rémülten a kötélre. Egy pillanatig a csontjaiban érzem a hideget, ahogy ott álldogálunk a diófa alatt, az elmosott part szélén, karnyújtásnyira a mélységek fekete halaitól.
Hirtelen megsejt valamit.
– Miért cipelted ide ezt a bazi nagy táskát? Megvárhattál volna kint az udvaron, a napernyő alatt. Nem is ültettek le? Már beraktam a sört a hűtőbe. Tudják, hogy jössz.
– Persze, emlékszem, telefonáltam, amikor indultam.
– Akkor meg mit dadogsz itt összevissza? Mindjárt készen vagyok.
– Mindent félreértenek az emberek, azt mondják, az árvíz miatt van, ma ilyen mindenki.
– Hogyan?
– Gondoltam, segítek feltenni a kötelet – vágom ki magam határozottan, de igazából még mindig nem tudom, minek lesz az a kötél ott a fán. A két fia nem szokott már hintázni.
– Holnapután tetőzik a Duna, elviszi a fél kertemet. De csak a felét viszi el! A csónakokat máris idehúzom, mert úgy számolom, éppen idáig ér majd a víz. Itt lebegnek majd az uborkák felett… Az lesz a legbiztosabb, ha a diófához kötöm őket, mert ezt a fát biztosan nem sodorja el az ár.
Valami plattyan a felszínen, talán egy hal, úgy tűnik, egy ezüstkárász pikkelyeit látom megcsillanni a csendesen közeledő vízben.
