Emil Sfera festménye
Antusról azt beszélték, régi kubikusok is büszkék lennének tudományára, kútásók leszármazottja, és a fölmenőiről rámaradt ereklyék között Párizst megjárt talicska és lapát, csákány is akad. Ha kételkedett valaki, Antus annyit mondott:
– Már miért ne lenne igaz, ha én mondom! Mesélni szeretett a világon a legjobban.
Az órabéresek a földeken át kanyargó folyócska iszapos medrébe csípőig érő csizmákkal gázoltak, a surjákkal sűrűn benőtt partot rendezték, kézi erővel, mert a víz néhol olyan sekély volt, hogy a motoros csónak megfeneklett volna. Kora hajnalban kezdték, hogy a legnagyobb melegben hazamehessenek. A partot is kaszálták, és az eleinte szemet és lelket pihentető táj egyhangú zöldje délre bágyasztóvá vált: sehol vadvirágos útszél, gólyahíres vízpart, ami megtörné az unalmat.
A munkától, a delelőre tartó nap hőségétől elpilledve Antust hallgatták, aki akkor is győzte szóval, amikor másnak már ereje, kedve fogyott a beszédhez. Amikor Antus a végtelen tenger újra és újra parthoz érő hullámait, vagy a lassan hömpölygő folyók kitartását idéző történeteiben izgalmas részhez ért, cigarettaszünetet tartottak. A soron kívüli rágyújtásokkal vigyáztak, mert a szomszédos dűlőútról a gazda képviselője bármikor befordulhatott, aki az ő bérük kárára kapta fizetését azért, hogy minél többet végezzek el minél kevesebb pénzért.
Ilyenkor a kapásokat is árnyékba parancsolják, mondta az egyik munkás. Nem is kapálnak már, nézz szét a határban, hol látsz te kapásokat? Még néhány éve is a kapások hosszú kígyóként, mint amikor az nem is előre, hanem oldalazva halad, fogyasztották a sorokat, nagygazdáknál akár több kilométernyi hosszan is. Ma permetezéssel intézik el a dolgot.
– Meg kell találni a jó helyeket – mondta Antus –, nem mindegy, hogy hova teszi a fenekét az ember, és minek támasztja a hátát! Fa alja és fa alja között van különbség, és nem mindegy, hogy az árnyék milyen! – régi vándorok, igazi utasok tanítását ismételte, és addig hajtotta társait, míg nem értek az általa kiszemelt és megfelelőnek vélt pihenőhelyre. A helyre mutatott, ahol aprócska dombon néhány fa állt. A fákat kerülgető traktor a közelükből rendszeresen elszántotta a földet, így keletkezhetett a fák alja és környező rész közötti egészen kevés különbség, de ami éppen elég ahhoz, hogy biztonságban érezze magát az ember, mert kissé a dolgok fölé emelkedve nem érheti meglepetés. Antus másféle magyarázatot adott, hogy miért éppen a néhány nagyon öreg bodzafa alá üljenek le enni: írországi utazása alatt ismerte meg a domblakó tündérek legendáját, akik szintén a jó helyeket keresik, és a jó helyek lakói. Máskor azt mondta, ez a hely kapuja, és máris elhevert, ahol legmélyebb volt az árnyék, legzöldebb a fű, és legmagasabb a domb. Munkatársai, akik néha csak napokig voltak ugyanazok, vagy esetleg hetekig, gyorsan megszokták, kicsit hóbortosnak könyvelték el, és inkább szerették, mintsem kivetették volna maguk közül.
A rekkenő hőségben az ebéd sem esett jól, és mintha a szó is elapadt volna bennünk, egyedül Antuson nem fogott se fáradság, se hőség, és miután komótosan megette az arra a napra csomagolt ebédjét – burekot túróval és egy joghurtot –, minden különösebb bevezető nélkül belekezdett a történetbe, amit a forró napsugarak, a gyenge, de perzselő szél juttatott eszébe. Bakancsára nézve – télen is, nyáron is katonabakancsban járt –, kérdést intézett a kosztjuk maradékát elpakoló, negyed óra bóbiskolást tervező társaihoz. Azt kérdezte, hogy elhiszik-e neki, hogy Dubrovnik óvárosának mindössze háromszáz méter hosszú főutcáján az ő bakancsa is fényesítette a tizenötödik században lerakott fehér mészköveket? Természetesen nem ez, hanem hat-hét bakanccsal ez előtti, tette hozzá. Senki sem gondolta komolyan, hogy válaszolni kellene Antusnak, ő mindig maga válaszolja meg a kérdéseit, némi hatásszünet után.
