A két nő egy-egy kutyával a templom árnyékából bukkan elém. Előbb a kéttenyérnyi kutya jelenik meg hosszú pórázon. Jön, jön, csak jön, és mint az Ariadné-fonal végén, végre a gazdája is megérkezik.
– Tenger-fóbiám van – mondja az első nő csilingelősből sikítósba változó nevetéssel társnőjének, aki alig méteres madzagon egy hatalmas kutyával követi.
Tűsarkú cipőben botladozik, összeillik a nő, a lábbeli és a kabát. Igyekezett, megérdemelné a méltányolást, de kívülem senki, aki látná, és a kutya is baj, mert nem hagyja sikkesen járni. Méterenként sorrendet váltanak, olyankor a kutya vonszolja a nőt. Színfoltok a falusi alkonyatban. – Tenger-fóbiám van – ismételgeti az új fogalmat tanult gyerekek örömével a kiskutyás nő. Utolérem, átlépek a járdán elém feszülő pórázon, a kiskutya lefutott az útszélre. Az elnéptelenedett utcán csak mi, elhagyom őket. Továbbkísérő nevetésüktől mosolygok, mint a tengeri levegő, vagy mint a finom vízhangok, hullámok tánca, olyan a hatás.
Tenger-fóbiája biztosan nem lesz a gyereknek, akinek anyja panaszolta, hogy minden évben belerokkan a szeptemberbe. Nem felejti el, hogy eljön ez a hónap is, de aki egyik napról a másikra él, annak szép mondás csak, hogy nincsen olyan kevés, amiből ne lehetne félretenni. Nekik nincsen. Mit jelent a szeptember, kérdezték az újságból. Mindegyik válaszadót ismeri, munkahelyükön segítik a gyerekeket. Neki többnyire nincs munkája, és inkább későn fizetnek, mint amikor ideje van. Miért nem őt kérdezték? Tengeri levegőt ajánlottak a legkisebbnek, de nekik a tenger csak képen, vagy a tévében. Esetleg a só.
Már otthon. Új helyre húzom az íróasztalnak kinevezett varrógéptalpazatot. ADRIA, öntöttvas betűk. Gyomron üt. A szó sok évtized után is a „haza akarok menni” kétségbeesését hozza, és nem a tenger hullámai, moraja, íze és illata jön elő az emlékekből. Nem a tenger, csak a tenger fölött feszülő végtelen kékség, a mérhetetlen távolságok. Síksági gyerekként ott éreztem először, hogy éppen ilyen végtelen és mérhetetlen a magány is. Elveszettként lézengtem ott, ahonnét előtte apám képeket hozott, pálmafát, friss fügét és gránátalmát. Tengervizet csatos üvegben, kavicsokkal, kagylókkal. Ottani városok térképeit. Azokat nézegetve hittem, milyen jó lesz megérinteni az első tengervizes, homokos kagylót – a helyén, és nem otthon! Mindezt felejtve abban a pillanatban hazavágytam, amikor először megláttam azt a kékséget.
„Ingyenes nyaraláson” voltak, mondták ránk az iskolában, néztük a fényképeket, vézna, gebe gyerekek rajta mind. Adria, áll a hátlapon. Félrehajtott fejű hunyorgás a szokatlan fényben, mögöttünk a beláthatatlan mélység és magasság. Fanyar íz, áporodott utazótáskák szaga, párkányon felejtett hús bűze, műanyag edények, hosszú asztalok és egyforma házacskák. Sorban állás. Reggeli, ebéd, vacsora. Kék színben a házak is. – Haza akarok menni – vinnyogtam tizennégy napig, mint megállíthatatlan magnószalag.
Ott és akkor a határtalanság élményének megközelítése ijesztett, és a Valahogy be kellene lakni magammal a teret, de hogyan? kérdéssel való szembesülés. De hamarosan már az otthon hirtelen és rettenetesen beszűkülő, kilátás nélküli, lehetőségek nélküli évektől rémültünk. Terhek alatt görnyedés, alkalmazkodás, menekülés egyre lejjebb és egyre beljebb. A vég kezdete, és jó lenne tenni valamit. Néha senkinek sem olyan fontos az ember, néha még magának sem, hogy meglássa a vészjeleket, meghallja az utolsó figyelmeztetést. Hátrál, beszűkül, úgy hal meg a többi ember között, hogy még lélegzik és mozog, bár utóbbit már egyre kevesebbet, csak éppen nem sok értelme van, öröm és boldogság nem érdekli, de a bánat sem hatja meg, persze, ez még nem a keleti tanok által kívánt fölülkerekedés, ez a mély pokol feneke, fóbiák, depresszió, élőhalott állapot. És lehet, soha sem tudja meg, honnét ered ez az egész, csak próbálkozik a gyengécske magyarázatokkal.
