Nézz a kezedre, én is ezt teszem. Mit látsz most? Ráfekszik a billentyűzetre, körmöt kellene reszelni, a gyűrű feje nem pontosan a helyén van. Mit látsz még, mert az előbbiek nem a lényeg. A lényeg az elmúlt tíz év. Emlékszem az akkori kézfejemre, sima és fényes volt. Most csupa, csupa ránc. A bőr elvékonyodott, finom redők egymásutánja. Holnap talán megjelenik az első barna folt is. Hogy múlik az idő, gondolom sóhajjal. Aztán elmosolyodom: voltam már fiatal, most pedig jó itt. Az ötvenedikben, a ráncos kezemmel a billentyűzeten. Veled.
ELMEHETSZ
Azt mondja, messzire szeretne menni. Összeszorított számban a szavak, mint erős sodrású patak görgő kavicsai: visszafogom őket. Csönd. Hová mennél, kérdem később, amikor a szorult torok szólni enged. Messzire, mondja, el. El innét, teszi nyomatékul hozzá. Tőled kaptam a szárnyam, most miért csodálkozol, az erőt is, hogy használni tudjam, a vágyakat, hogy legyen mi felé szállnom. Így folytatja. És igaza van. Egyikünknek mennie kell. Nekem már nincsen szárnyam. Régen a sárban vonszolom a csonkot, a tollak lekoptak onnét mind.
