Emlékszem, hogyan vártam minden évben, hogy megnézhessem a bőség oltárát a darázsi templomban. Többen jöttek a visszhangos falak közé ezen a csendes ünnepen, mint máskor: a családok elhozták, amiből a legszebb, a legnagyobb termett a földjükön abban az évben. Amire a legbüszkébbek voltak: terményeiket kosarakban, házi szőttesekben helyezték az oltár elé, gazdag csendéletet alkotva.
Nem őrizte senki, csak az oltárról letekintő szentek, mégsem nyúltak a hívek a zsebbe kívánkozó körtékhez és birsalmákhoz. A sárga barázdás sütőtököt felemelni is megerőltető lehetett, a kukoricacső pedig nyugodtan bekerülhetett volna a világban jegyzett rekordok közé. Kis kalászokat kötöttek össze rafiával, a paprikafüzérek vörösen izzottak. Mégis a legtöbb volt a szőlő, nagy szemű, kilós fürtök.
Megismered a mi királynőnket, kérdezte a nagyanyám.
Persze, rámutattam mindjárt, jól emlékeztem rá. Azon az estén tették félre a jókora fürtöt a szakajtóba, amikor megérkeztem, és nagyon büszkék voltak rá, hogy ott lehet a „rekorderek” között.
Mindenszentek napján a templom ajtaja nyitva állt, bent önmagát tagadta az idő. Élet és halál körforgását jelképezte a csendélet, amiért érdemes kibomlani és termést hozni, amiért újra haza kell térni; s ha az érzésnek marasztaló karjai lennének, az áldáshoz válna hasonlóvá, mely kegyelmi állapotként szitál a magasból, ahol az oltár örökfiatal Mária-szobra áll.
Egyszer mindenkit elvisz magával az árnyékóriás, ezt mondták a gyerekeknek.
A templom mögött úgy feketélltek a temetőben a nagykendők, mint a hollószárnyak. Nagyanyám a krizantémcsokrait vitte, meg sodort szirmú dáliákat, melyeket jóval korábban leszedett a köd elől, hogy épek maradjanak, mire felveszi az emlékezés ruháját a temető.
Fehér márványt akart a nagyapám, mert az örökre megmarad. Azt mondta, magas legyen, hogy akkor is megtaláljuk, ha körülötte magasra nőnek a ciprusok. Félretette rá a pénzt még életében.
Mintha előre megbeszéltük volna, hogy melyik csokor kire kerüljön. Gyertyák erdejében álltunk.
Mi bemegyünk a templomba. Te itt maradhatsz addig. Majd találkozunk fél óra múlva ott, a kovácsoltvas kapunál, mutatott a nagyanyám a füstbe burkolózott gesztenyesütő felé.
Tudták, hogy jobban szeretnék a gledícsiafákhoz menni, mint a papot hallgatni. A hosszúkás, barna termés messziről látszott. Végigmentem a temetőn. Árok választotta el a fasort az úttól. Abban az évben bőségesen termett a gledícsia is, az alsó ágakat kényelmesen elértem. A barna héj alatt sárgászöld volt a húsa, és az íze semmi máshoz nem hasonlított, a különlegessége miatt szerettem. Teleraktam vele a zsebeimet.
Visszafelé nézegettem sorban a kriptákon a képeket: idősek és fiatalok tekintete nézett vissza rám, mintha számon tartottak volna minden látogatót. Megtorpantam egy kislány sírja előtt, hosszú hajába szalagot kötöttek. Nem tudtam róla levenni a szemem, alatta a halmot árvácskák borították.
Amálkának hívták. Megfagyott egy éjszaka, mondta mögöttem egy hang.
Miért fagyott meg, fordultam hozzá.
Nem volt, aki betakarja. Ezüstruhával borította be a hó. Hiába melengették a cserépkályha mellett. Kék szemén megfagyott a könny, mint a porcelán.
A párás délután elnyelte a távolságokat. Kásásszürke légfalak keretezték a parcellákat. Halkan köszöntek az elmenők, mintha a krizantémok savanykás illatától lettek volna szomorúak; szótlanság bujkált a hangok között, egyedül maradtak elmondhatatlan történeteikkel.
