Vukosavljev Ivánt, a Zentai Magyar Kamaraszínház igazgatóját eddig mindig a színházról, a várható előadásokról, a zentai diákszínjátszókról kérdeztük, pedig az utóbbi öt-hat évben egy újabb szakmával, hobbival is gazdagította életét, ugyanis szőlőtermesztésbe, borkészítésbe kezdett. Ezúttal egy finom félszáraz vörösbor társaságában többek között erről is beszélgettünk.
Örömteli pillanat megkóstolni az újbort (Fotó: Horváth Ágnes)
Húsz éve a színpadon vagy, a szőlészet és a borászat viszont újdonság az életedben. Mi vonzott a földhöz, a szőlőhöz?
– Amikor harmincéves lettem, megfogalmazódott bennem, hogy itt akarok maradni ezen a tájon. Gyökeret akartam ereszteni. Korábban, a háborús években a feleségemmel sokszor beszélgettünk a távozásról, de végül soha nem volt annyi „időnk”, hogy komolyabban felkészültünk volna a nagy utazásra, valami itt tartott bennünket. Ebben az időben önállósítottam magam, vagyis léptem ki az újvidéki és a szabadkai színház társulatából, s belekezdtem Kárpát-medence bejárásába, önálló műsoraimmal. Úgy éreztem, a színészeten, a rendezésen túl találnom kell valamit. A szőlőtermesztés mellett döntöttem. Bátkán, ahol évszázadok óta szőlősök voltak, három hold földet vettünk, és 2005-ben borszőlővel telepítettük be. Nagytatámnak szőlőse volt Tavankúton, amiről a kíváncsiságomra azt állította, hogy ott a világ közepe, ugyanis ő ott érezte magát a legjobban. Sokat jártunk az ottani szőlősbe, ahol azelőtt a dédöregapámnak is volt szőlőse, így nem állt tőlem messze a választás. Ők is készítettek bort, most én is. Gondolom, most büszkék lennének rám és dicsérnének, ha együtt kóstolhatnánk az újbort. Visszatértem a gyökereimhez.
Milyen kapcsolatot látsz a színművészet és a borkészítés művészete között?
– Két teljesen különböző dolog, a fejlődés igénye mégis mindkettőben ott van, és ez az, ami számomra összeköti őket. A színpadon és a borkészítésben sohasem lehetünk teljesen elégedettek magunkkal, mindig jobbat, többet akarunk nyújtani. A színház és a szőlészet számomra két megtalált út. Újabb utakat és újabb kihívásokat már nem keresek. Mindkettő nagyon sok munkával és örömmel jár. A vidámság mindig a végén jön elő, a színházban egy-egy bemutató után, a szőlőben a szüret és az újbor kóstolásakor.
Mi a jó bor titka?
– A jó alapanyag. Jó szőlő kell hozzá és precíz must, valamint borkezelés.
Milyen a jó színész?
– A jó színész már gyermekkorában magában hordozza az őszinteséget és a természetességet. Szerintem ez a két legfontosabb dolog. Az emberben vagy benne van a színpadról lesugárzó őszinteség, vagy nincs. Ezt nem lehet megtanulni.
Milyen a jó rendező?
– Az egész világ problémáját át kell látnia. Nem biztos, hogy megoldásokat is tud rá, de jó kérdéseket kell megfogalmaznia az előadásban.
A színházban vagy a borászatban tudod nagyobb biztonsággal előrevetíteni, milyen lesz a végeredmény?
– Teljes mértékben egyikben sem. Ha a Zentai Magyar Kamaraszínházba elhívjuk Magyarország vagy Szerbia legjobb, legkeresettebb rendezőjét, az még nem garancia arra, hogy fesztiváldíjas vagy közönségdíjas darab lesz belőle. Ezért is izgalmas a színház. Így van ez a borászatban is, habár az egy kicsit talán stabilabbnak tűnik. Ha tudjuk a technológiát, az erjesztés, a tárolás hőfokát és az összes többi lépést, akkor megközelítőleg tudjuk, mit kaphatunk.
Egyik a munka, másik a szórakozás?
– Nem, mindkettőnek van munka része és örömteli oldala is, amikor úgy telnek el órák, hogy észre sem vesszük az idő múlását. Néha annyira jól sikerül egy-egy próba, egy-egy előadás, hogy azon kapjuk magunkat, már vége is, és lubickoltunk minden pillanatban. A színházban egyetlen jól kimondott mondatnak is örülni lehet. A szőlészetben számomra öröm elkezdeni tavasszal a metszést, hiszen új évnek nézünk elébe, örömteli pillanat megkóstolni a szőlőt, majd a bort a feleségemmel, édesanyámmal, egy jó társasággal.
A színház vagy a borászat van előtérben az életedben?
– Mindkettő fontos, mindkettőt nagyon szeretem, de talán a színház most több időt igényel. A szőlőben egyelőre könnyebben vagyok helyettesíthető, ott a munka egy részét mások is el tudják helyettem végezni, de a színházban kevesen vagyunk. Egyelőre a kulisszák mögé szorultam, hiszen a Zentai Magyar Kamaraszínházban még nincs annyi ember, hogy nekem legyen időm a színpadon lévő munkákkal foglalkozni, rendezni, játszani, de remélem, az az idő is eljön. Sok az adminisztratív ügyintézés, de ez is jó, mert halad a szekerünk.
A Zentai Magyar Kamaraszínház megszületésénél bábáskodtál, miért tartottad fontosnak ennek az új intézménynek a megalapítását?
– Nemcsak én tartottam fontosnak, hanem szerencsére sokan mások is, olyan emberek, akik vezető pozíciójuk révén dönthettek erről, nekem jutott viszont a megtiszteltetés, hogy az első igazgatója lehetek. Az intézmény létrejöttét az generálta, hogy ennek a városnak mindig elég komoly kultúrigénye volt. Hivatásos színházról már húsz éve beszéltek, álmodoztak, hiszen számos Újvidéken és Szabadkán dolgozó színész indult el Zentáról. Nagyon jó, hogy most egy-egy előadás erejéig hazahívhatjuk némelyiküket. Így nemcsak egy családi ebédre látogatnak haza, hanem akár egy-két hónapra is itt tartózkodnak a próbák miatt, és újra van idejük megszeretni Zentát, az embereket.
Hogyan látod az intézmény jövőjét?
– Az elmúlt két év azt igazolja, hogy a színháznak előbb-utóbb társulata kell hogy legyen, akkor lesz igazán önálló. Viszont ennek a mostani formának is van előnye, hogy minden előadáshoz a legmegfelelőbb színészt hívjuk, az éppen ideálisat, ugyanakkor ennek az a hátránya, hogy a próbafolyamat alatt és az előadások idején is folyton egyeztetnünk kell, ki mikor ér rá. A legfontosabb oka a színház létrejöttének, hogy a Tisza menti magyarságnak szüksége van egy új tartópillérre, melyre támaszkodhat, én úgy látom, hogy ezt a szerepet betölthetné a Zentai Magyar Kamaraszínház.
