Vannak jó ködök, melyek megerősítik bennünk a színek elmosódó titkát, a pislogó látvány selymes belső fényét. Ökörnyálként lebegnek. Emberi arcok, kendők sejlenek. Virágok, puha zöld és bordó télikabátok, átmeneti felöltők úszkálnak benne.
Egy piros sál Fruzsina nyakán, míg nyolcasokat ír a befagyott vizek fölött és az emlékezés szindbádi ködébe vész. Mintha Bach zenéje szólna és Latinovits beszélne. Almáriumillatú örökkévalóság. Mézet veszünk, aszalt gyümölcsöt, fügét, szilvát és mazsolát. Emlékek jönnek. Gyermekek, öregek, megkeresnek. Fájnak, szeretnek, csendesednek. A békesség lobog, könnyű fátyolként utánuk. Jó bízni a folytatásban, vagy csak hagyatkozni a nagy, meleg ismeretlenre, a biztató, lélek látta fényre.
Vannak rossz ködök is. Fojtogató, hideg a csókjuk. Mintha mennénk, helyben állunk, vergődünk súlyos félelmeinkre kipányvázva, tehetetlenül. Mintha mennénk, pedig csak jövünk. Vissza, csak vissza. Hullik a fejünk, vissza, csak vissza, ziháló mellünkre, és fázunk. Irgalmatlanul. Átjár rajtunk a nedvesség reménytelensége. Ilyenkor olyan korán van, hogy fekete ruhás asszonyok hajnali rorátékra fehér angyalokkal járnak. Hófehér arcok fekete keretben. Békétlenül lépkedünk, nyomtalanul. Nekifeszülünk a homálynak. Egy ideig. Csurran a hideg a korláton.
Jó és rossz ködök. Ma is, tegnap is, mindörökre. Ahogy írva vagyon. Tükör által homályosan.
Könnyű macskaködök is járnak. Van olyan, amelyik fehér hajnalokon, az udvaron át, a verandáig jön, benéz a kertből, az alma- és meggyfák közötti úton. Mintha Safranek simulna a fényhez, a belső melegséghez. Várjuk, bár érintése nyomán fát hasogatunk, fűtünk és pörnyét viszünk a barackfák alá. Tavaszig minden gyümölcsfa tövében kis kupacok nőnek, a férgek elleni védelem, mondták az öregek, életünk része, a félelem és védelem, e kettő között kifeszítve járunk télen.
Vannak mérges szürke ködök, ezek az utcán, a kocsiúton járnak, nem kopogtatnak, nagy testükkel ránk omlanak, elébünk állnak, amikor fontos tennivalóink vannak valahol, néha távol, néha csak a második utcában. Kutyák ugatnak.
Áldott, jó és átkozott nehéz ködök járnak ilyenkor. Így van ez rendjén. Az emlékek, azok színe, a kabátok és virágok, tömjén és mély harangszó, minden, mit fontosnak hittünk, búcsú nélkül tűnik el. Egy korty pálinka. Ajakon vérzik a rúzs. Végül vagy oldódik, vagy hideg vasként a ködben megalvad.
Kinn jó és rossz ködök járnak, de a kabát hajtókája alatt, hiszen ez a dolga, növöget a reménynek aprócska gombja.
