A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház repertoárját gazdagítja az Éljen a szerelem! című előadás, amelynek rendezője, Tolnai Szabolcs az operettvilágba kalauzolja a közönséget. A nagy meglepetés, hogy az előadásban feltűnik a nyolcvanhat éves Heck Paula is, aki részletet olvas fel Rilke Duinói elégiáiból. Azt talán mondani sem kell, hogy a vajdasági operettdíva már nagyon régen állt színpadon, az viszont kihagyhatatlan, hogy még mindig elkápráztatja a közönséget.
Az előadás kapcsán dr.Gerold László kritikus, nyugalmazott egyetemi tanár beszélgetett az élő legendával, ami során szabadkai színháztörténeti sétát tettünk, és bekukkantottunk a bezdáni születésű Heck Paula életébe.
A beszélgetés kezdetén a primadonna visszaemlékezett gyerekkorára, amelyben fontos szerepet játszott a zene.
– Óvodáskoromban már felléptem, mert szép hangom volt. Amikor édesapámmal sétáltunk az utcákon, a kereskedők behívtak az üzleteikbe, és minden éneklésemet cukorkákkal és csokikkal jutalmazták. Régebben Pipinek hívtak. Emlékszek, hogy szegény kisgyerekek klottgatyában rohangáltak az utcán, és mindig megörültek, amikor megláttak. Odagyűltek az üzletek elé, mert tudták, hogy Pipi most valamit produkálni fog, az édességeket pedig szétosztom közöttük. Zenei környezetben nőttem fel. Apám nagyon muzikális volt, öt hangszeren játszott, anyám szépen énekelt, én pedig hatévesen kaptam meg az első hegedűmet. A gyerekkorom estéi hangulatosan teltek. Nagy ebédlőasztalunk volt, amelynél édesanyám kézimunkázott és énekelt, amíg apám hegedült. Közben én az asztalon könyököltem, és csodálattal hallgattam, ahogy szórakoztatnak engem. Gyönyörű volt, az igazi otthont és a családi békét jelentette nekem. Később megörököltem apám mesterhegedűjét, de a háború alatt eltűnt a többi hangszerrel együtt – mesélte a művésznő.
Szülei Magyarországra küldték tanulni. Baján és Pécsett volt, ahol közben festegetett és énekelt. Akkoriban nagyon sok magyar népdalt tanult meg, és elkezdett kacérkodni a színészkedés gondolatával. Később Zomborban ment férjhez, épp akkortájt hívták először a szabadkai Népszínházba, de ő elutasította a munkalehetőséget.
– Zomborhoz kötött a férjem és a családja. Tizenkét testvére volt ugyanis, akik az én életemet is egyengették. Nehezen éltünk a háború utáni időszakban. Edényeket, tányérokat és emléktárgyakat festettem. Ezzel egészítettük ki a férjem keresetét – mondta Heck Paula.
Azt mondták rá, hogy kincs van a torkában, amire egyre többen lettek kíváncsiak. A színészkedés előtt rádióban énekelt, majd tagja lett a tiszavirág-életű Zombori Népszínház magyar tagozatának, ahol a legjelentősebb alakítást talán a Molnár Ferenc-darabban, az Olympiában nyújtotta. Itt nyílt meg számára a színház. Miután megszűnt a zombori magyar társulat, átszerződött a szabadkai Népszínházba, ahol először csak „beugrott” Strauss Denevérjébe, de első nagy szerepének a Pygmalion Elizáját jegyzik, akit 1955-ben formált meg.
A történethez hozzátartozik, hogy az ötvenes évek elején szegény volt az ország, és kevés pénzt kaptak a színházak. Ekkor jöttek a szórakoztató, zenés darabok, az operettek és a kabaré, amelyek népes közönséget csábítottak a színházba. A zenés előadásokhoz pedig tehetséges énekesekre is szükség volt, és ez a helyzet találkozott Heck Paulával. Sokan emlékezhetnek a Hawaii rózsára, a Csárdáskirálynőre, Krleža Lédájára, A salemi boszorkányok Arthur Miller-darabra, Lorca Véres menyegzőjére, a Koldusoperára stb. Nem lehet elfeledni többek között Az amerikai nagynéni, a Három szegény szabólegény, a Tavaszi keringő, Atizenhetedik baba nyara, az Elveszem a feleségem, a Férjek papucsban, a Csacsifogat, a Férfiaknak tilos, a Jegygyűrű a mellényzsebben, a Férjvadászat, a Charley nénje és Akaktusz virága című előadásokban nyújtott szerepeit sem. Heck Paula énekesként érkezett a Népszínházba, ahol húsz évet töltött, 1955-től 1975-ig. Ez alatt az idő alatt operettekben a legjelentősebb szerepeket ő kapta, de megtalálták a drámai szerepek is. Sokan mégis leginkább az operettekből emlékeznek rá.
– A közönség nagyon szerette az operetteket. A díszletek is gyönyörűek voltak, a Csárdáskirálynőben például szökőkút állt a színpadon. Az emberek szívesen jöttek a látványos, zenés előadásokra, mert ők is mesékben akartak szerepelni. Beleélték magukat az szereplők életébe. Azután mégis eljött az idő, amikor lecsengett az operett, és elkezdett hódítani a musical. Az utolsó operettem Amosoly országa című Lehár-mű volt – emlékezett vissza a színművésznő.
Nemcsak a hangja volt szép, ő maga is lélegzetelállítóan nézett ki, előfordult azonban, hogy mégis úgy elcsúfították, hogy nem lehetett ráismerni.
– Az Aladár nem szamár című darabban gonosz királynőt játszottam. Hatalmas orrot és vastag szemöldököt ragasztottak rám, borzas fekete paróka volt a fejemen, kitömték a ruhámat, hogy kövér legyek, én pedig elváltoztattam a hangomat. Kegyetlen királynő voltam. Egyszer diákoknak játszottuk matiné-előadásként, amikor a szünetben négy-öt fiúcska nekem rontott, és mindennek elmondtak. Azt hitték, hogy tényleg elvetemült vagyok. Elcsodálkoztak, amikor megszólaltam a saját hangomon. Elmagyaráztam, hogy nekem csak ilyen rút banyát kell játszanom, de igazából jóságos vagyok. Jöjjenek el egy másik előadásra, ahol jót játszok. A gyerekek először meglepődtek, majd küldtek egy puszit, és kirohantak. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy nagyon szerettem magamat elcsúfítani. Nem minden színész készítette magának a maszkot, de mivel festészetet tanultam, nekem ez szinte csukott szemmel is ment. Minden másban viszont autodidakta voltam. Nem tanultam sem az énekelést, sem a színészetet, csak a festészetet – mondta a díva.
Ahogyan pedig a beszélgetések alkalmával történni szokott, előjött még néhány érdekes anekdota.
– Mi is mentünk Magyarországra, és onnan is érkeztek vendégszínészek. Egyszer Pécsi Sándor és Kis Manyi jött. A Koldusoperában játszottunk együtt. Az egyik jelenetnél Kis Manyi annyira beleélte magát a szerepébe, hogy nagyon indulatos lett. A szerepe azt kívánta, hogy kizavarjon, de ő valósággal kilökött a színpadról, és majdnem hasra estem. Alig fogtak meg a technikai munkások és az öltöztetőnő. Utána persze elnézést kért, és nagyon aranyos volt – mesélte nevetve a színésznő, és szinte azonnal egy újabb történet jutott eszébe.
– A Férjvadászatban pedig Mezei Máriával volt jelenetem. Ő a súgólyuk előtt ült, én pedig a háta mögött álltam. Talán az öltöztetőnő nem erősítette rá eléggé a girardikalapját, és ahogyan mozgott, a fejfedő lerepült a zenekari árokba. Ezt az előadást Zomborban játszottunk, ahol a teremnek igen jó akusztikája volt, így a közönség is tisztán hallotta a felém irányuló káromkodást. Azt hitte ugyanis, hogy én löktem le. Amikor legközelebb megint leesett, akkor jött rá, hogy ártatlan vagyok – osztotta meg velünk emlékét a színésznő.
Ezekre a kedves történetekre bizonyára a nyugdíjasotthonban is olykor visszaemlékezik, ahol a mindennapjait tölti.
– A nyugdíjasközpontban otthoni hangulatot kelt a szobám. A falakon a festményeim lógnak, és a régi szőnyegeim vannak leterítve. Otthonias a környezetem, de megtör a magány, amit eddig versírással és festészettel helyettesítettem. Most már nagyon gyengén látok. A szobámban pedig nem lehet olajfestéket használni, csak pasztellt, és már nem nagyon látom a színeket – mondta szomorúan.
Heck Paula 48 évesen lépett ki a színészvilágból. Miután statisztaszerepeket kapott, valami megtört benne. Nehezen vált meg a színháztól, és időbe telt, hogy ezt feldolgozza. Most már mindenre megpróbál úgy visszaemlékezni, ahogyan a Csárdáskirálynőből megtanulta: szép volt, de szép volt.
