Az ember néha felkapja a fejét, és felteszi a kérdést: létezik? Létezik, hogy immáron harminc éve nincs közöttünk Fehér Ferenc, a költő, a műfordító, az egykori újságíró munkatárs, az atyáskodó barát?
Csak nagyon szubjektíven tudok szólni róla, azért is, mert nagyon fiatalon ismertem meg. A hatvanas évek derekán, amikor Mirnics Júlia magyartanárnőnk meghívására személyesen jött az újvidéki Moša Pijade Gimnázium önképzőköri matinéjára, s aztán készített e sorok írójával és a későbbi dr. Baltasity Magdolna osztálytársnőmmel szinte oldalnyi érettségi beszélgetést lapunk, a Magyar Szó számára, közölte tablónk számára készült fényképeinket.
Verseit olvastuk, természetesen, nemcsak azért, mert kötelező olvasmány volt, hanem mert többünkben is bujkált a költő, sőt jelent is meg versünk, novellánk, kritikánk az Ifjúságban, az Új Symposionban, sőt a Hídban is. De akkor még nem sejthettem, hogy 1971-től lapunknak művelődési rovatába csöppenek, amelynek tagjai Fehér Ferenc mellett már olyan szakmai tekintélyek voltak, mint Vukovics Géza főszerkesztőként zenei szerkesztő is, Burány Nándor író, rovatvezető, majd Ács József festő, képzőművészeti kritikus, Ládi István filmszakértő, Gerold László színikritikus, Végel László a Kilátó szerkesztője…
S lehetett-e nagyobb megtiszteltetés, mint már egy évre rá Fehér Ferenccel akkreditált újságíróként részt venni a Jugoszláv Írószövetség belgrádi többnapos közgyűlésén, ahol a feladatom a napi tudósítások voltak, de részt vettem azokon az üléseken, amelyeken ott volt Miloš Crnjanski, Oskar Davičo, Gustav Krklec, Vasko Popa, Stevan Raičković, Slavko Mihalić, Blaže Koneski, Aleksandar Tišma, Josip Vidmar, Nedjelko Fabrio, Giacomo Scotti… S, ami számomra emlékezetes, Fehér Ferenc köztük teljesen otthonosan mozgott, tudták, ő a magyar műfordítójuk.
Mi pedig már akkor csodáltuk férfias vívódását a költői kifejezés szabadabb, szárnyalóbb súlytalanságában is súlyos, kemény veretű sorok bravúros könnyedségéért, ahogyan ezt annak idején Herceg János is hangoztatta, vagy ahogyan verseiben megfogalmazta a fájdalmat, vagy a döbbenetet, s nemkülönben hogyan tudott rákérdezni önmagára, a vajdasági tájra, szérűkre, búzakeresztekre, napraforgókra, de a bölcsőre és koporsóra is. Az Övig a földbe ásva verse kisebbségi sorsunk szinonimájává lett. Vallotta is, ő nem „modern” költő akar lenni, számára a hagyományosság is fontos, kezdve az élményforrásoktól a képszerkesztésig és versszerkesztésig. Talán verseinek szárnyalása, közléseiben pontos, nyelvében, rímeltetésében sajátságos volta teszik, mondjuk így, megkapóvá sorait. Formai gazdagságán túl nyelvének, metaforáinak tisztaságát is látnunk kell. Figyelte és tolmácsolta számunkra a lélek rezdülésit, a maga érzékenységével, sokszor lázasan vagy éppenséggel nosztalgikusan, de mindig a szenzibilitásának megfelelő költői hangján. Legyen szó „felnőtt”, avagy gyermekversről. Mert ne feledjük, Fehér Ferenc nem véletlenül lett a legnépszerűbb költője iskolás gyermekeinknek. Ezt a mai napi tapasztalhatjuk zsűrizve versmondó versenyeken.
A Jobbágyok unokái 1951-ben megjelent verses önéletrajzától az Akác és márvány című, halála évében megjelent válogatott verseiig, húsz-egynéhányra tehető köteteinek száma, de nem elhanyagolható, hogy mintegy százötven jugoszláviai költőt szólaltatott meg magyar nyelven. A madár árnyéka című műfordításait tartalmazó kötetének előszavában írja 1977-ben maga Fehér Ferenc, hogy „A szerb, horvát, szlovén és macedón költészetnek, továbbá a Jugoszláviában élő szlovák, román, albán, ruszin és olasz nemzetiség lírájának egy sajátos, magyar nyelvű gyűjteményét, válogatását képezi e kötet. A fordító egyéni számadástétele hozta létre.” S tegyük hozzá ugyanez a számadástétel késztette Fehér Ferencet a szabadkai diákéveit megörökítő könyvének, vagy naplójegyzeteinek és az Egyazon ég alatt címen esszékötetének megjelentetésére is.
Szubjektív sorokkal kezdtem, azzal is zárom e megemlékező sorokat Fehér Ferenc halála harmincadik évfordulóján. 1987-től számos kötetének voltam felelős szerkesztője, s váratlan halálakor a Forum Könyvkiadó főszerkesztői minőségében magam búcsúztattam költőnket az Újvidéki Színházban megrendezett gyászülésen, mondván: „Költő volt. Költői világának vizsgálatára nyilván még számtalanszor vissza kell majd térnünk, ezért most ezen a gyászfedte helyen csak röpke számvetést végezhetünk, jelezve, köteteivel a tiszta gondolkodást, ízlést és fegyelmet hagyta nekünk örökül.”
MA ÚJVIDÉKEN
Emlékezés Fehér Ferencre
A költő, műfordító, publicista, lapunk egykori szerkesztője, a vajdasági magyar irodalom kiemelkedő egyénisége születésének 91. és halálának 30. évfordulója alkalmából ma délután 5 órakor a Magyar Nemzeti Tanács alkalmi megemlékezést tart. Fehér Ferenc tisztelőit a pirosi úti, Városi temetőben várják. Az esemény moderátora Lennert Móger Tímea doroszlói költő, újságíró, művelődésszervező, közreműködői pedig a Zentai Magyar Kamaraszínház színművészei: Dévai Zoltán és Virág György.
