Kívánhat-e íróember magának többet, mint hogy hatvan évi irodalmi munkásság álljon mögötte, mintegy harminc könyvnek, néhány regénynek, novelláskötetnek, számos riport-, esszé-, családtörténet-, továbbá publicisztikai kötet szerzőjének mondhatja magát, ami alapján bátran állíthatjuk, az egyik, ha nem éppen a legolvasottabb vajdasági író, s nemrég még nyolcvankilencedik születésnapját is megünnepelhette… Aligha, de akkor is döbbenetet ébreszt e sorok írójában a halálhíre, hiszen még egy hónapja sincs, hogy miután megkapta a meghívót az idei Kanizsai Írótáborba, azzal hívott föl, hogy eljutni oda ugyan már nem tud, de lélekben mindvégig velünk lesz, s adjam át üdvözletét az írótársaknak, barátainak. Megtettem, s amikor csak kimondtam a nevét, írótársaink csakis az elismerés hangján tudtak róla szólni.
Halálhírét véve is csak személyes hangon tudok szólni róla, értse meg a kedves olvasó, hiszen tíz-egynéhány kötetét szerkesztettem, illetve voltam felelős szerkesztője, s ő az én könyveim legtöbbjének recense, azaz kiadói ajánlója. Mégis, megannyi meghitt pillanat ellenére, elvesztése mellbe vágott, eszembe juttatta, hogy amikor a kétezres évek elején leadta a Hegyalja utca esszékötetét, arról beszélt, hogy valójában írásainak a Délvidéki füves könyv címet szerette volna adni, de ezzel – mondta – „nem csekély szentségtörést követnék el”, merthogy a magyar irodalomnak van már Füves könyve, amellyel – nyilván szerénységből – nem szeretné az övét összeméretni. A mi meggyőződésünk pedig, de még mennyire lehetne vajdasági magyar füves könyv is Németh István írói opusa, viszont el kellett fogadnunk azt a magyarázatát is, miszerint mégis maradjunk a számunkra annyira otthonos, barátságos és kedves, a bölcső megnyugtató melegét őrző Hegyalja utcában, amely – s ezt a mondatot le is írta: „Csakugyan a hegy alatt fekszik, felette azonban a Teremtő szeme kéklik.”
A Teremtőd kéklő szemei fénylenek ezután feletted, Istvánunk, Pistánk! Mi pedig továbbra is szívesen olvassuk írásaidat, amelyeknek talán legfőbb ismérve a szépirodalom és dokumentum között feszülő ív, a személyes jellegű vallomásosság, vagy az újságírói műfajokban a tárgyilagosság, bennünk a vajdasági világunk legalább három emberöltőnyi időt képező története. Mert ő a társadalomrajzot is a maga műfajának tudta, s ezt főleg itt, a Magyar Szóban évtizedeken át közölt „vasárnapi írásokkal” bizonyította, amelyben szociografikusan jelent meg az egykori tanyavilág, a falu népe, az emberek sorsfordító eseményei, egyszóval ezekben az írásokban a vajdasági emberek galériáját, azaz arcképcsarnokát nyújtja.
Számos könyve éppen az újságírói műfajokból készült (Zsebtükör, Arcok zsebtükörben, Jegykendő, Hegyalja utca, Díszudvar…), amelyekben az író által megszólítottak, megkérdezettek már-már a gyónás intimitásával, bensőségességével vallanak életükről, életük egy-egy fontosnak vélt szakaszáról, fordulójáról, esetleg mesterségünkről, hivatásunkról. Ami ugyancsak jellemző, Németh riportalanyai legtöbbször a megtett út végén, életük alkonyán, tehát már kellő bölcsességgel tekintenek vissza erre az útra, útszakaszra, életüket meghatározó epizódra, részletre. E vallomásokból viszont kirajzolódik egy kor, egy világ képe, amely magán hordja közelmúltunk fölismerhető jegyeit.
Az író többször is hangoztatta, hogy különös szeretettel írta a tűnődő, töprengő hangvételű írásokat, amelyek aktuális jelenükről vallottak, a háborúról, a kisebbségi sorsról, mindennapjaink gondjairól. – Megannyi emberi sorsot próbáltam fölvázolni az irodalmi riport eszközeivel, szülőföldemet és „arcképcsarnokaimat” bővítgetve, s melengetve köteteim egybefogó szimbólumait, a hűséget, a ragaszkodást, a féltést, a szerelmet… – nyilatkozta Jegykendő című kötete megjelenése kapcsán. Tegyük mindehhez hozzá, az író akkor volt igazán elemében, ha olyan emberekről beszélt, akik valamilyen módon a minőség megszállottjai és a maguk világában a minőség „forradalmárai” voltak.
Mára több tanulmány is született gazdag novellavilágáról, (emlékezetesek a Lepkelánc, az Ima Tündérlakért), vagy a válogatott novellákat tartalmazó Mogyorófavirág és a legutóbbi Jusztika címűek), amelyet eleinte a falusi életforma ihletett, majd fokozatosan a faluról városba tartó emberek tudatvilágát festette meg, de többük megítélése szerint, nemcsak a Németh István-i opus, de az egyetemes vajdasági magyar irodalom legjelentősebb műve a Házioltár című családi krónikája. Ebben az író egyszerre szereplője és ábrázolója, szemlélője saját, családja egykori világnak, azoknak az életsorsoknak, annak az életmódnak, amely az utóbbi több mint fél évszázadban itt, a Bácska egy részében honos volt. „Ily módon – állapította meg a Németh munkásságát jól ismerő Gerold László – több ez a családkrónika a családi emlékek előtti tisztelgésnél, és kapott mindez nagy nyilvánosságot, irodalmi és dokumentum értékű formában.”
Halálhíre nyilván minden olvasóját megérintette, de könyvei továbbra is, akárcsak ama általa is emlegetett „füves könyv”, gyógyírként hatnak mindenféle lelki és testi nyavalyánkra, sőt, néha még mintegy imádságos könyvet is vehetjük kézbe a műveit.
