Harminc éve annak, hogy Lovas Ildikó kötetekben publikál. Az egyetlen olyan vajdasági magyar író, aki nem csak bekerült a legszűkebb körbe, hanem elnyerte a szakmailag rendkívül rangos Rotary Irodalmi Díjat. Könyveiben bátran beszél közéleti, történelmi eseményekről, az ország, országok széteséséről, feldarabolásáról, így 1920, 1945, 1991 eseményeiről, a régióra, a közösségekre és az egyénekre gyakorolt hatásairól már tizenöt-húsz évvel ezelőtti regényeiben bátran írt. Később is ezen az úton haladt, nem kerülte meg a ’68-as cselekvő filozófia, a feminizmus, a náci és a kommunista diktatúra témáját sem, de mindenről sajátos, maga által választott nézőpontból beszél. Szabadka, a vidék, a kisebbségi lét és az ebből fakadó identitás volt kezdetektől írásművészete középpontjában.
Ezek tükrében mit jelent neked a nemzeti összetartozás éve?
– Nehezen tudok erre válaszolni, mert lelkileg nehezen birkózok meg a kijelölt dátumokkal, érzelmileg a hatása alá kerülök egy születésnapnak vagy osztálytalálkozónak is, hirtelen mindent át akarok gondolni és felülvizsgálatra kényszerítem magam, ami megvisel. Az ember általában olyan, hogy kíméletes legyen önmagával szemben, mértékkel nézzen szembe a valósággal, adagolja az őszinteséget. Mivel én nem igazán vagyok ilyen, kerülöm azokat a dátumhoz kötött eseményeket, amik a szokottnál is jobban megviselnek.
Emellett a prózámra a folyamatos rákérdezés-visszakérdezés, kételkedés-megerősítés a jellemző, távol a klasszikus történetmeséléstől, nincs ami gördülékennyé tegye a belső utat. Nincsenek olyan mondatok, amik visznek, hanem kalapácsütések. Elsősorban magamra, aztán az olvasóra mérem ezeket a szimbolikus ütéseket, a szembenézés, rákérdezés, élveboncolás ütéseit. Ha innen nézzük, akkor számomra a Nemzeti Összetartozás éve, ami a száz évvel ezelőtti dátumhoz, a békediktátum eseményéhez kötött, nagyon nehéz.
Akkor hogyan foglalkozol ezzel a témával, hiszen most számos tematikus kiadvány készül.
– Mivel folyamatosan ezt járom körül, minden könyvemnek az identitás a központi eleme, a hőseim, legyenek azok élő emberek vagy város, vidék, akár egy utca azért küzd, hogy önmagával lehessen azonos, magyarán az lehessen, aki, és ilyenként fogadják el, ennek pedig a nemzeti hovatartozás is ugyanúgy a része, mint a nemi identitás vagy a női emancipáció vagy bármi más, ami divatosabb manapság, szóval mivel folyamatosan azzal foglalkozom, ami az önmagunkkal való azonosság elemeit jelenti, az Összetartozás Évében is ezt csinálom.
És erőteljesen, gátlások nélkül fogalmazol.
– Ezt így nem mondanám. Csak legyőzöm, mert különben nem tudnék hitelesen írni, gyomorból, szívből, izomból, érted, mire gondolok. Ugrásra készen. Elfutásra és szembefordulásra készen. Én csak így tudok írni.
Egyébként az irodalom terén a legjobb dolognak a párbeszédet tartom, az egymás iránti kíváncsiságot, ami tisztelettel nyilvánul meg és azzal kezdődik, hogy elolvassuk egymás könyveit, meghívjuk egymást a rendezvényekre, beszélgetéseket szervezünk. Nem mondhatod, hogy ma ez volna a jellemző. De abban bízom, hogy ez meg fog változni. Ki fog alakulni a párberszédkultúránk.
Látsz erre esélyt?
– Természetesen látok erre esélyt. A VM4K teljes tevékenysége erre a gondolkodásra épül. Az esély megteremtését egyébként sohasem a másik oldaltól kell számon kérni. Én abban hiszek, hogy sokféle módon tartozik össze a magyar irodalom és kultúra, igazából csak egyetlen alapvetés van, az, hogy összetartozik. Akkor tehát nekem kell mindent megtenném azért, hogy a másik, aki nem úgy gondolja, ahogyan én, azt érezze, hogy tisztelem és kíváncsi vagyok rá. Legitimnek fogadom el a nézőpontját, ha nem is értek vele egyet. Ebben a vonatkozásban azoknak van pótolnivalójuk, akik önkörben, csakis egymással szokták megbeszélni, mit jelent a nyitottság és párbeszéd.
Optimista vagy?
– Abszolút. Mert ha nem változik semmi, az is jó. Létezik, lélegzik, csodálatos és gazdag, sokszínű a vajdasági magyar kultúra, azon belül az irodalom. Színvonalas a kulturális életünk. Ezt mindig meg kell köszönnünk azoknak, akik előttünk járva alakították.
Reneszánszot látsz?
– Igen. Miközben igaz, amit korábban mondtam, rengeteget változott is a helyzet az elmúlt években. Az élet megoldotta. Ugyanis az élet a kreativitás, az alkotás pártján van, nem a rombolás, megosztás, lenézés, fröcsögés pártján. Így aztán azoknak a mondanivalója, akikben nincs alkotó ösztön, nem tudják alkotásban, közösségszervezésben kifejezni magukat, unalmas lett, üres. Ne feledjük azt az egyszerű igazságot, hogy már középtávon kiderül, kiben mennyi a tehetség, a gondolat, az ötlet. Emellett pedig a Tiszamentén, Közép-Bácskában erőteljesen működni kezdett egy generáció, akikben összművészeti tehetség van: történészek, zenészek, néptáncosok, de közösségszervezők, irodalmárok, színházi emberek is egyszerre, akiknek az életereje – és itt az alkotói szenvedélyre, az alkotás imperativusára gondolok – tiszta levegőt hozott be. Az ő felszabadultságuk és a jóértelemben vett harci kedvük újítja meg kulturális életünket.
Meg kellett újítani?
– Hogyne, nagyon is ráfért már.
Például miben?
– Például az identitásunk definíciói vonatkozásában. A része vagyunk valaminek, minimum Közép-Európának. Tehát akkor ideje elővenni a közép-európaiság fogalmát és újraértelmezni, definiálni benne a helyünket.
Közép-Európa adott, nem?
– Oh, nem, nem adott. Ha valami mozgásban van, izgalmas intellektuális történések helyszíne, akkor az a közép-európaiság fogalma. Jelzem, avítt, szentimentális válaszokkal itt nem lehet beérni, mert az megmosolyogtató, nem versenyképes gondolat. Ugyanakkor kisebbségi létezés felől nézve kardinális fontosságú, miképpen tudjuk újradefiniálni önmagunkat ebben a fogalomban/térben. Azt, hogy Közép-Európa miért nem létezik és hogyan nem éleszthető újra, elolvashattuk a kilencvenes években nem egy magyar író, filozófus tanulmányaiban. Hogy nem a globalizáció feltartóztathatatlansága miatt nem éleszthető fel, hanem azért, mert semmi sem maradt belőle. Erre nem elég iróniával annyit visszakérdezni, hogy: tényleg?!
Nem egyértelmű?
– Már mitől lenne az? A kultúrában, az irodalomban, akárcsak az életben, nincsenek örök válaszok. Mindig újra és újra meg kell válaszolni a kérdéseket. Ha vannak aktuális, érvényes válaszaink, akkor jók vagyunk, haladunk. Ha nincsenek, akkor az sértettség és sebnyalogatás, múltba révedés, nevezzük bárhogy.
A VM4K kulturális akciót hirdetett Száz év, száz mondat címmel. Hogy fog ez kinézni?
– Nagyon fontos, hogy ez egy akció. 2020. június 4-én fog megtörténni. Eredeti, erre az alkalomra írott zenével. Fiatalokat felkérünk, hogy olvassák be a száz felkért ember száz mondatát és azt közzétesszük a VM4K honlapján, Facebook-oldalán.
Miért nincsenek nevek?
– Mert ez az akció tiszteletadás és köszönet a vajdasági magyar közösségnek. A közösség minden tagja fontos, a felkért emberek őket képviselik, meg azt a területet, ahol ők tevékenykednek. Nem létezhetne vajdasági magyar oktatás, művelődés, a közösség egyéni döntései nélkül. Nem lenne magyar osztály, író-olvasó találkozó, tánccsoport, újságolvasó. Ezt köszönjük meg a száz ember száz mondatával Trianon századik évfordulóján.
Emellett a VM4K bemutatja címszóval filmet is csináltatok, amit a Pannon fog bemutatni június 4-én.
– Az a címe, Szabadkára nézve a vasút életkérdés és két időszakról szól. Egyrészt az 1846–1869 közötti iszonyú küzdelemről, másrészt az 1996–2020 közötti időszakról, ami nem volt kevésbé küzdelmes. A televíziós vetítést követően a film elérhető lesz a VM4K oldalán is.
