Ha valakinek hálás lehet a vajdasági magyar képzőművészeti élet a múltjának feltárása és történetének feldolgozása, továbbá a legjelesebb képviselőinek monografikus „megfestése” és a ma is alkotók naprakész értékelése miatt, akkor az mindenekelőtt Bela Duranci művelődéstörténész. Képzőművészeti kritikusként kezdte pályafutását, majd a Belgrádi Egyetem Művészeti Akadémiáján Lazar Trifunović tanítványaként diplomázott 1963-ban, méghozzá egy olyan diplomamunkával, amely már közelített mindahhoz, amivel a későbbiek folyamán is foglalkozni fog: A román stílus a magyar építészetben és szobrászatban. Ezeket az ismereteket később műemlékvédőként is kamatoztatni tudta.
Már a hatvanas évek elejétől jelen van a vajdasági képzőművészeti életben, Dévics Imrével alapítója volt a szabadkai Képzőművészeti Találkozónak, majd részvevője a zentai és a topolyai művésztelepnek, és szervezte a már Magyarországon is hírnevet szerző kortársának Kondor Béla grafikái című kiállítását 1964-ben, ezután pedig Nagy István pasztelljeinek kiállítását és Pechán József szabadkai emlékkiállításait 1969-ben. S itt e sorok írója egy pillanatra leáll – mielőtt folytatná e köszöntőnek is szánt szöveget abból az alkalomból, hogy Bela Duranci a napokban tölti be nyolcvanötödik életévét. Erre talán feljogosít az a majd fél évszázados ismeretségünk, majd barátkozásunk, amely 1969 őszén kezdett szövődni a szabadkai Városi Múzeum kiállítótermében, ahol Bela Duranci a már említett Pechán József-emlékkiállítást állította föl éppen, én meg – mint egyetemi hallgató, de az Újvidéki Televízió külmunkatársaként – beharangozó riportot készítettem a készülő nagyszabású kiállítás kapcsán.
Meszesvödrök, létrák, zsinegek, ollók, föliratok, több, már fölfüggesztett festmény volt a megmutatható „látvány” a tévé számára, ám én szóvá mertem tenni, egyik másik-vászon miért kerül ide, s nem oda, mire a kiállítást szervező Duranci – erre határozottan emlékszem – azt dörmögte: „Én ehhez a fiatal pasashoz azonnal hozzávágom a mézes pálinkás poharamat, és a stábot is kizavarom innen…” Mondtam, nem avatkozok én bele, de a Pechán-műteremben ez a kép e mellett áll, amaz meg amaz mellett, ami nyilván logikusabb, mert ehhez bárki nem érthet jobban, mint Pechán Béla, az ugyancsak festő, a nagy művész fia. Gyanakodva pislogott erre a már custosként ismert Duranci; magyarázatomra, hogy én abban a műteremben már százszor megfordultam, mert kertszomszédságunkban van, a legifjabb Pechán meg gyermekkori játszótársam, enyhülni kezdett.
Nem sokkal később, 1973-ban művészettörténészünk megszervezte A magyar képzőművészek alkotásai a Vajdaságban (1830–1930) című kiállítást, s megszületett az elképzelése egy állandó magyar képtár létrehozására Szabadkán, amiért viszont rásütötték a „politikailag alkalmatlan” bélyeget, s hosszú időre ki is rekesztették városa képzőművészeti szervezői munkájából.
A Híd folyóiratban és a Forum Könyvkiadóban karoltuk föl 1977-től, s lett számos könyv szerzője és folyóiratunk állandó képzőművészeti kritikusa. Bányai Jánossal B. Szabó György képzőművészeti tevékenységét dolgozták föl, e sorok írójával a Pechánokról szóló könyvünk jelent meg, de készült már a Faragó Endréről és Milivoje Nikolajevićről szóló is.
Közben megkezdte a vajdasági építészeti szecesszió feldolgozását is, szinte elsőként hívva föl a figyelmet a szabadkai–palicsi épületekre és épületegyüttesekre, s felfedezte számunkra meg az egyetemes magyar építészettörténet számára is a Komor–Jakab-palotáktól kezdve a Lajta Béla tervezte épületeken keresztül a Nagy Sándor-vitrázsokat, vagy éppenséggel Raichle J. Ferenc apatini születésű tervező szabadkai és szegedi remekműveit. S mindebből született meg a Forumnál 1983-ban A vajdasági építészeti szecesszió című nagy sikerű könyve, amelynek érdekessége, hogy többen fordítottuk magyarra, de az eredeti, szerb nyelven írt szöveget Szabadkán csak 2005-ben adták ki. Közben Duranci rendületlenül dolgozott, értékelte például az autodidakta Nagyapáti Kukac Péter munkásságát, de szakszerű tanulmányokat írt Oláh Sándor, Sipan Kopilović, Balázs G. Árpád, Baranyi Károly, Milan Konjović, Sáfrány Imre, Hangya András, Szajkó István és Maurits Ferenc… munkásságáról. Könyve jelent meg Farkas Béla és Petrik Pál festészetéről. 1986-ban a Híd az évi évfolyamában folytatásokban megírta a Vajdaság képzőművészetének történetét, amely Kartag Nándor fordításában olvasható. És még egy jelentős összegző, ezúttal kétnyelvű műve látott napvilágot, a Nagybánya és a vajdaságiak című, amelyben több mint száz képzőművésznek a múlt század elejéhez fűződő viszonyát tárja föl úgy, hogy földrajzilag elsősorban a Vajdaság érdekli, de közben a Kárpát-medencén is túltekint, amit lát, az pedig a München–Párizs, valamint a Prága–Bécs–Nagybánya–Belgrád–Zágráb vonalon keresendő. Előlünk sohasem titkolta, hogy tanítómesterei Lazar Trifunović után olyan személyes barátai voltak, mint Kondor Béla, Németh Lajos, Solymár István, Miodrag B. Protić vagy Vujicsics Sztoján, aki, mint mesélte, sohasem feledi, hogyan nyitotta rá szemét például az újvidéki Duna utca elején arra a zentai születésű Vladimir Nikolić tervezte épületre, egyébként a szerb püspöki palota könyvtárára, amelyben a nyugatias szecesszió oly szerencsésen találkozik az ortodox, görögkeleti szecesszióval.
Mint már utaltunk rá, Bela Duranci több művésztelep alapítója is, így nem csoda, hogy munkásságának szerves része a művésztelepek történetének a megírása. A már említett nagybányai művésztelepi munka mellett föltérképezte a mi nagybecskereki–eleméri szövőműhelyeink utódaként megalakult gödöllői művésztelepet, mellette a szolnokit és a kecskemétit is. A vajdaságiak közül pedig még az óbecseit, az écskait, a kishegyesi kerámiait és a nagykikindait.
Kora ellenére szellemi frissességét igazolja, hogy éppen a hetekben jelent meg legújabb monográfiája, Moják Aranka keramikus hat évtizedes munkásságát dolgozta föl egy igényes kiadványban.
Bela Duranci szenvedélyes naplóíró – ezt nyilván kevesen tudják. Naplóját még 1962-ben kezdte vezetni, s azóta több ezer (!) oldal feljegyzése gyűlt össze. De ezeknek csak egy kis hányada jelent meg, 2011-ben szerb nyelven a szabadkai Képzőművészeti Találkozó kiadásában Autobiografija sa Belom Kondorom címmel, majd Náray Éva és Szilágyi Károly fordításában a Miskolci Galéria kiadásában 2013-ban Önéletrajz Kondor Bélával – Naplójegyzetek 1962–2008 címmel. Erről a majd négyszáz oldalas könyvről mondja írója: „Az Önéletrajz Kondor Bélával számomra valóságos kiinduló- és gyűjtőpont… Igen tartalmas időszak indult, az érdekeltek majd fellapozzák a dátumokat… A határtalan űrben lebegek számok, dátumok, megjelölt események, kiindulópont vagy gyűjtőpont formájában. Időgép! Az emlékezetben a történések céltalanul is repülnek, de bokrosodnak, sokasodnak, összefonódnak vagy feledésbe vesznek, ki tudja, milyen indíték gyanánt előbukkannak, vagy más értelmet kapnak.”
E napló megjelentetése utószavához kaptam annak idején felkérést, hogy a magyarországi olvasó számára is vázoljam Bela Duranci életútját, tevékenységét. Köszönettel tettem eleget a felkérésnek, hiszen Duranciról több alkalommal is írtam méltatást, például a Forum Képzőművészeti Díj kapcsán, hiszen évtizedeken keresztül e díj odaítélésének elnöke volt, mígnem természetesen rá is sor került, Nagyapáti Kukac Péter díja kapcsán is, aztán Szabadka város díszpolgársága kapcsán… S mindig megemlítettem róla még két tényt. Az egyik: ma már aligha jelenhet meg szakmunka vidékünkről, amely ne hagyatkozna az ő kutatómunkájának eredményeire, legyen szó építészetről, festészetről, szellemtörténeti munkáról. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, művelődés- és művészettörténetünk polihisztora.
A másik: Bela Durancinak van még egy – mondjuk így idézőjelben – sajátos „műfaja”, a szóbeli közlés, a beszéd. Felénk talán senki sem tud olyan elevenen, érdekesen, ugyanakkor a tárgyat ismerő alapossággal beszélni képről, szoborról, épületről, mint ő. Kiállításmegnyitói élményszámba menőek. Miért? Talán azért is, mert egy-egy műalkotás láttán seregnyi emléket és tényt tud ötvözni és felidézni, dátumokkal pontosítani, eseményekhez kötni. Szinte – látszatra – csak úgy kapásból, mintha mindez éppen abban a pillanatban jutott volna eszébe. S mindezt valami elementáris könnyedséggel teszi, azon a csak rá jellemző szerb–bunyevác–magyar keveréknyelven, de mindig egészen pontosan megmagyarázva, ő mit és hogyan lát. Szemünket is ráirányítva közben.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
