Ha egy fiatal ember fotókiállításának az a címe, hogy Világom, akkor annyit azonnal meg kell állapítanunk, hogy határozott elképzelésekkel rendelkező emberről van szó.
Anélkül, hogy tartanunk kellene a tévedéstől, állíthatjuk azt is, olyan fiatal emberről, aki már gyermekként is céltudatosan, a saját elképzelései szerint fogadta magába, fogadta be az őt körülvevő világot.
Ha ez így van, akkor adja magát, felkínálkozik a kérdés: ott van-e ebben a befogadásban a nyitottság? Nem szűkíti-e le a tekintetet, később pedig a fényképezőgép lencséjén át látott világot a határozott elképzelés, a céltudatosság.
Ne adjunk erre a kérdésre elhamarkodott választ, hanem majd térjünk rá vissza.
És ne rántsuk meg a vállunkat, mondván: a díjak bizonyítják, hogy nem szűkítik le. A díjak azt bizonyítják, hogy olyan alkotótól, fotósról, fiatal tehetséges emberről van szó, aki pontosan és nagyszerűen tudja kifejezni, a fényképen keresztül megmutatni, amit láttatni kíván.
A díjak, az elismerések – German International DVF Photocup 2014, Németország: Legjobb fiatal szerző (Best Youth author); WES Photography Competition 2015, Szingapúr: Legjobb fiatal szerző (Best Youth author); IV. Biatorbágy Fotópályázat, 2015: Legeredményesebb alkotó; III. Szeretett világunk, 2016: Legeredményesebb alkotó; III. Ifjúsági fotópályázat, Románia, 2016: 1.díj – éppen arra irányítják rá a figyelmet, amit kiindulópontként, alapvető kérdésként meghatároztunk, és ami a művészet lényegét ugyanúgy érinti, mint a fotografálás, a fényképészet lényegét.
Nehezebb dolga van annak, aki a létező világból ragad ki valamit, mint aki kedve szerint alkotja meg. Ilyen szempontból a fotósnak igen nehéz dolga van – szemben egy költővel. Egy fiatal költő behunyja a szemét és úgy alkot. Egy fiatal fotós ennek az ellenkezőjét teszi, kinyitja a szemét. És ugyanabban a pillanatban szűkíti is a látómezőt, a fényképezőgép lencséjéhez idomítja.
Mi lehet akkor a közös egy versben és egy fotográfiában? Minden bizonnyal a nézőpont, ami meghatározza azt, amiből a fénykép vagy a vers megszületik.
A nézőpont a legfontosabb elem, a szubjektív, sokszor öntudatlan módon választott mód, ahogyan a tárgyat megragadjuk.
A nézőpont volt az, ami a rangos díjakat Csákány Lóránt ifjú tehetséges fotós számára meghozták.
Vajon milyen a nézőpontja a Világom című fotókiállítás szerzőjének? Mit sugall az itt látható harminc fénykép? És mit üzen? És mit árul el a szerzőről?
Annyit mindenképpen tudnunk kell, hogy a fotók Szabadkán és környékén készültek, egy-kettő pedig Magyarországon. A fényképek szinte mindegyike díjazott, mi csak a legjelentősebbeket soroltuk fel.
Térjünk vissza a kérdésünkre a nézőpont felől közelítve a fényképeket nézve: ott van-e ebben a befogadásban a nyitottság?
A kérdést nem önmagában tettük fel, hanem annak tudatában, hogy a kiállítás szerzője, aki bevezet bennünket a világába, igen fiatal. És azzal a megállapítással, hogy ebben a fiatalságban határozottságot, céltudatosságot, a saját elképzelések meglétét fedezhettük fel.
Értelmes kiállításmegnyitó ember nem tesz fel olyan kérdést, amire a válasza nem határozottan igenlő. Igaz, értelmes kiállításmegnyitó ember nem is vállal olyan megnyitót, amelyen nem tud határozott igent mondani a legalapvetőbb kérdésre, ami a művészetet, a fényképezést meghatározza: ez pedig nem más, mint a nyitottság megléte.
Természetesen mindig akadnak olyanok, magam is találkoztam velük, akik úgy képzelik, aki művészettel foglalkozik, az csakis a világtól elrugaszkodott, nem racionálisan gondolkodó, fellegekben járó... művészlélek, szokták mondani és általában legyintenek is, mert ez nem pozitív jelző.
Én a magam részéről ezt sosem tudtam értelmezni, mert a művészethez nagy adag akarat, elszántság, tudatos felkészülés kell – és ha adott a tehetség, akkor megmutatkozik, megszületik a mű.
Itt és most nem kell foglalkoznunk a tehetséggel, adottnak tekintjük, amit a díjak mellett mi magunk igazolunk, amikor végig nézzük a kiállítást.
Azonban a tehetség önmagában kevés. Kell az akarat, az elszántság, a tudatos felkészülés. Minden eredményben, legyen az vegyészeti vagy művészeti, rengeteg munka van benne.
Nem állítom, hogy különösebb tisztelet jár érte, az biztos, hogy jobban jár minden művészhajlamú fiatal, ha orvosnak tanul, mintha művésznek állna.
A Világom című kiállításon látható fotókban azért van meg a nyitottság, mert szerzőjük nem kímélte magát, hanem tudatosan, elszántan, munkát fektetett a tehetségébe. Munkát és figyelmet, fegyelmet, energiát és alaposságot.
A nyitottság és a nézőpont közös gyermeke a perspektíva.
Vegyük azt a fényképet, amelyen a madárraj elszáll előttünk. Hol vagyunk? Mit látunk? Egy ablak előtt állunk? Miképpen lehetséges egy hideg és a fekete-fehér megoldást választva hangsúlyosan, átvitt értelemben is hideg teret úgy megtölteni, hogy a nézőben azt a benyomást keltse, mintha egy ablakból nézné a madárrajt. Ha ablakból nézi, akkor bent van, övé a biztonság, a nyugalom, a bizonyosság, ahonnan a valahova tartó, a kinti világba vetett madarakat szemléli.
Így van. És nincs így. A benyomása a nézőnek egy pillanatban, talán az első pillanatban az, mintha ablakból nézné a madárrajt. De azonnal ott a második pillanat, amelyben kiszolgáltatottságot, magányt érzékel a fényképet néző. És a madárraj a szabadságot jelenti.
Egyetlen fényképről két, egymással ellentétes megállapítás. Lehetséges?
Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. A kiállítást megnyitó annyit tehet, hogy újra hangsúlyozza a nyitottságot, a nézőpontot, a perspektívát és hozzáteszi: ehhez nem elegendő a tehetség, ehhez nagy adag és megfeszített munka, figyelem, önfegyelem, energia, alaposság, felkészülés és türelem és alázat szükséges.
A türelem és alázat az új fogalom, ami ebbe a megnyitó szövegbe most bekerül az előbbi felsorolás mellé. Rettegek azoktól, akik csak beszélnek és mindent azonnal akarnak, úgy vélik jár nekik, kijár. Erre különböző magyarázatokat is tudnak adni. Mivel rettegek tőlük, messze kerülöm őket.
És olyanokra figyelek, akik mindent akarnak ugyan, de megfeszített, önfegyelmet követelő kemény munka által, amihez van türelmük. Nem fogok most a nagy francia írókról beszélni, bár megjegyzem, Montaigne esszéinek olvasásához is több idő kell, mint amennyi életünkben rendelkezésünkre áll, tehát van hova visszamenni, türelmet és alázatot tanulni.
Vegyük példának a kiállítást szervező Vicai Olivérnek, a szabadkai Pannónia Fotóklub elnökének egyik kedvenc fotóját, a havas két bicajt.
Pontosan tudjuk, hol állt a fotós, mi, az X generáció tagjai, akik a Jadranba még moziba jártunk, a Cápa című filmhez sorakozva jegyért – a járdán kanyargott a sor vége, álltunk azon a ponton, ahonnan a fotós lefényképezte a két behavazott kerékpárt. Bennünk is volt türelem és alázat. Be akartunk jutni, megnézni a filmet, tehát sorakoztunk a jegyért.
Mi a különbség e két türelem és alázat között?
Nyilván ugyanaz, ami a művészet és a valóság között feszül. Ha nem volna ez a feszültség, akkor Robert Capa sem lett volna. A feszültséget, készüljön a fotó egy nyugalmat sugározó, lágy, hóeséssel fokozott tér-részletben vagy Indokínában, a többletet jelentő feszültség adja a fotónak.
A többlet a türelemből és az alázatból táplálkozik, ami az én-t nem fölérendeli tárgyának (fentebb említettem már egy aspektusát ennek a magatartásnak, ami engem menekülésre késztet), hanem alá-, mellé- és belerendeli.
A két bicaj egymáshoz támasztva, jelzi két ember egymás iránti bizalmát és az idő múlását: behavazódtak. A kandeláber a jelenidőt viszi bele a kép történetébe, kifeszíti az időt a két bicaj és a jelen pillanat között.
A Petrović ötlete alapján De Negri és Stefanović építészek által tervezett, monumentális szépségű Levente otthon, amit 1931-ben kezdtek építeni, és 1936-ban adtak át rendeltetésének, az akkori ország legnagyobb sportközpontja volt.
A ma Jadránként ismert épület fényei úgy úsznak bele a fotográfiába, hogy elterelik a figyelmet a kandeláberről. Ezek nélkül a fények nélkül a giccs felé sodródna a fénykép. Így azonban, a vörös téglás, monumentalitást sejtető épület részlete és fényei, a két bicaj és a kandeláber a hóeséssel más jelentést hordoz: lágyan indul, akárha nem volna több egy decemberi esténél. És megakad a téglafalban, amelynek felfelé mutató fényei jelzik: az ember, a tekintet sérülékeny, kiszolgáltatott, szabadsága körülhatárolt.
Ez a világunk. Akár látjuk, akár nem.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
