2016 végén, az év utolsó napján ünnepelte 75. születésnapját Gyurkovics Hunor, Szabadkán élő festőművész. Ebből az alkalomból hamarosan egy monográfia is megjelenik róla az Aracs Alapítvány gondozásában Gyurkovics Hunor, a Kárpát-medence vándora címmel, a festő alkotásaival gazdagon illusztrált kötetben az alkotót méltató, róla szóló írások kaptak helyet művészettörténészek, kollégák, művésztelepi vezetők tollából. Miután elvégezte a művészeti középiskolát Újvidéken, majd az akadémiát Belgrádban, Szabadkára került.
– 1971-ben kerültem Szabadkára, tanárként dolgoztam. Néhány évvel azután, hogy idekerültem, a mostani nevén Kortárs Galéria padlásterében kaptam egy helyiséget, ahol tudtam dolgozni, majd miután azt a termet el kellett hagynom, mert másra akarták használni, néhány évig nem is volt műtermem. Akkor kikerültem a természetbe, és akkor kezdtem foglalkozni főleg az akvarellel, ahhoz nem kellett műterem. Történt is egyszer olyan eset, hogy egy szántőföld közepén festettem, amikor egy idős bácsi odakiabált: „Jé, én megéltem már 80 évet, de ilyet még nem láttam, hogy valaki irodát nyitott volna a szántóföldön!” – meséli egyik kedves történetét Gyurkovics Hunor, amikor a születésnap és a készülő kiadvány kapcsán kértük fel beszélgetésre. – Szabad térben a pillanatnyi hatást kell vászonra vinni, erősen kell összpontosítani és gyorsan kell megfesteni a képet, pláne, hogy ha akvarellről van szó, mert az gyorsan szárad. A műteremben van idő átgondolni a dolgokat, komolyabb technikákkal is lehet dolgozni, olajjal, akrillal, pasztellel is, de az ezekkel való munka több időt is vesz igénybe. A művésztelepi találkozókon legtöbbször akvarelleket készítek.
Szereti a művésztelepi alkotómunkát?
– Szeretek járni művésztelepekre, találkozhatok régi barátokkal, alkotókollégákkal, újakkal is megismerkedhetünk, és az alkotás mellett tapasztalatcserére is van lehetőség. Jámborné Balog Tünde, a makói művésztelep vezetője egy írásában engem a Kárpát-medence vándorának nevezett – a könyv címe is innen ered –, és valóban: sok művésztelepen jártam itthon és külföldön is, többnek magam is alapítótagja is vagyok. Az ilyen találkozóknak megvan a maga varázsa.
Vannak visszatérő témái, kedvenc témái?
– Az egyik ilyen a táj maga, a másik ilyen téma a néprajz, de például a makói vagy a zentai művésztelepen történelmi témákat kaptunk feladatul.
Ha már a feladatot említette: ha adott a téma, akkor festőként ez miben jelent másabb kihívást?
– Az ihlet mindenképpen megérkezik, akár magam találom a témát, akár másoktól jön. Általában jól bele tudok illeszkedni ilyen kihívásokba, és igyekszem is sikeresen megoldani ezeket.
37 éven át tanított. A pedagógusi munka is szép kihívás. Jól érezte magát a katedrán?
– A tanítóképző karon tanítottam, képzőművészetet és módszertant. Kezdetben nehéz volt, mert én kimondottam művészettel, képző- és iparművészettel akartam foglalkozni, de belerázódtam a tanárságba is, igyekeztem korrektül készülni az órákra és a tudásomat átadni. A tanítványaim közül többeknek is ajánlottam, hogy foglalkozzanak komolyabban a képzőművészettel.
Miután a tanügyből nyugdíjba vonult, eljött az az idő, hogy csakis alkotással foglalkozzon?
– Az igény megvan bennem, de azért nem veszek mindennap ecsetet a kezembe. Az ihlet jön, vázlatokat, rajzokat szoktam készíteni, és ezekből lehet, hogy készül festmény. Sok rajzom, vázlatom van, azután kialakul, hogy melyikből lesz festmény: mi az, ami továbbra is megihlet vagy esetleg kiállításokra mit várnak tőlem. Akvarell, pasztell, olaj és akril. Ezekkel a technikákkal dolgozom, és sokszor a témától is függ, hogy melyik technikához nyúlok.
Sajnos az utóbbi időben ahogyan egyre inkább elszegényedett a régiónk, lehet, hogy igény volna műalkotásokra, de nagyon ritkán vásárolnak az emberek, úgyhogy ebből megélni nagyon nehezen lehet.
Ám ennek ellenére az alkotókban működik a vágy, hogy alkossanak. Meg lehet azt fogalmazni, hogy Ön miért érzi azt, hogy ecsetet vegyen a kezébe?
– Ez egy belső kényszer, ha vásárolnak, ha nem. A lányaim mondják is sokszor, hogy az íróasztalnak dolgozok. Persze kiállításokon megmutatkozhatnak, azután – ha nem veszik meg – a saját otthoni archívumomba kerülnek. Nálunk valójában nem is jellemző, hogy kiállításokon rákérdeznek a látogatók, hogy eladó-e a kiállított alkotás. A munkáimat igyekszem úgy raktározni, hogy ne történjen bajuk. Van, amikor kiveszem a képeimet a keretből, kiveszem az üveg alól és inkább mappában tartom. Féltem őket.