Pesti Emma szabadkai festőművész Szegeden szerzett diplomát 2013-ban, a Juhász Gyula Pedagógusképző Karán, képi ábrázolás szakon, azon belül festő szakirányon. Jelenleg nyomdában dolgozik grafikusként. Habár ez az első szabadkai önálló kiállítása, korábban másutt már kiállították a képeit.
– Az egyetemi évek idején kezdődtek a kiállítások, amikor elkezdtem járni művésztelepekre. Tiszaszigeten volt az első önálló kiállításom, ott is egy művésztelep működött. Az utolsó egyetemi évemben Szegeden, a Somogyi Könyvtárban állítottam ki önállóan egy tehetségprogram keretében. Örülök a felkéréseknek. Az újvidéki kiállításnak is megörültem, amit Mezei Kinga szervezett. Sokan látták a képeimet, mivel összekötötték az évadnyitó előadással. Egy évvel ezelőtt a Kosztolányi Dezső Színház, a Nyári Mozi Színházi Közösség és az Újvidéki Kultúrközpont Furcsa hurok című előadásának voltam díszlettervezője, az előadás rendezőjével, Döbrei Dénessel pedig együttműködtem a Desiré-fesztivál zárórendezvényén bemutatott Lifkoptikumban is. Nagyon izgalmas volt. Élni kell a lehetőségekkel.
Mikor készültek a legutóbb kiállított képek?
– Mind frissek. A legrégebbi tavaly nyáron, némelyik januárban. Mindig igyekszek új képekkel előrukkolni, nem válogatok a régiekből. Ha nincs időm festeni, inkább ki sem állítok.
Mi izgatott leginkább az új képeid festésénél?
– A mértani formák, hogy a szabályos kör, a négyzetek, az éles vonalak, hogyan lehetnek harmóniában, egyensúlyban a lendületes ecsetvonásokkal, fröcskölésekkel. Ez számomra nagyon érdekes. A tavalyi év végén elkezdtem a vászonra szénnel is rajzolni.
Tájakat is fellelhetünk az alkotásaidon…
– Szeret nézni a szemem. Ha épp utazok valahova, a szemem az ablakra tapad, de nem azon gondolkodok, hogy ami megragad, azt hogyan is fessem le. Ami a vászonra kerül, az már úgymond teljesen önálló megfogalmazás.
Milyen körülmények közt szeretsz festeni?
– Otthon nyugalomban, van egy szobácskám, egy műtermem, amit csak erre használok. Valamikor hónapokig nem festek. Nemrég volt egy ilyen időszakom, és a végén már elkezdett frusztrálni. Azután ezen átlendültem. Azt észrevettem, hogy kell valamilyen motiváció, legyen az kiállítás, ajándékozás vagy megrendelés. A festés folyamata elég gyors, egy kép akár egy este alatt is elkészül, de előtte elég sokáig nézek farkasszemet az üres vászonnal.
Hogyan képzeljük el otthonod falait?
– Mindenfelé képek. A szüleimmel lakom, és egyszer arra értem haza, hogy apám kirakta az összes képet. Nagyon fontos számomra, hogy a családom támogat, nem néznek le, amiért festek.
Egyáltalán hogyan kezdett el érdekelni a képzőművészet?
– Szerettem rajzolgatni és a szüleim beírattak a Népkör szakosztályába Boros Györgyhöz. Általános iskolásként hét évig jártam oda. Középiskolába nyomdaipari terméktervezésre mentem, ott Suhajda Zita volt az osztályfőnököm. Ő is bátorította azokat, akikben látott tehetséget.
Kik a példaképeid?
– Nagyon szeretem az absztrakt expresszionizmust, Mark Rothkót, de egy szegedi festőművész, Lázár Pál a kedvencem. Sajnos már elhunyt, személyesen nem ismerhettem meg, de ott tanított nálunk az egyetemen és találkoztam a képeivel. Nem szeretnék viszont senkire sem hasonlítani, inkább azok a művek tetszenek, amelyekben hasonlóságot fedezek fel a saját alkotásaimmal.
n Miért jelentősek számodra a művésztelepek?
– A festők általában inspirálják egymást, engem legalábbis inspirál az, amikor látom, hogy más hogyan dolgozik. Nagyon jó lenne, ha külföldi művésztelepekre könnyebben el lehetne jutni.
Együttműködsz-e más alkotóművészekkel?
– A Híd Kör Art csoport tagja vagyok, és rajtam kívül még vagy tízen. A csoportot Brenner János és Fehér Dorottya hozták létre. Nagyon jó együttműködés alakult ki az irodalmárokkal. Ez sok lehetőséget rejt. Képeink megjelenhetnek könyvekben, de akár az irodalmárokat is megihletheti egy-egy képzőművészeti alkotás. Ez egy kölcsönös egymásra találás lehet. A zenét sem kell kihagyni, mondjuk a kiállításom megnyitóján Nagyabonyi Emese fuvolázott. A művészetek találkozása nagyon izgalmas.
Képművészként fontosnak tartod-e a jelenlétet a világhálón?
– Nagyon fontosnak. A legtöbb vásárlás interneten keresztül jött, az érdeklődők folyamatosan kísérhetik, miket töltök föl a Facebook-oldalamra, alkalomadtán pedig kiállításon is láthatják a képeket, mert az élő találkozás mégis egészen más. Ezért örülök, hogy Szabadkán léteznek kávézók, bárok, klubok, ahol ki lehet állítani.
Meghallgatod-e mások véleményét, azokét is, akik nem szakemberek?
– Mindenki véleményére sokat adok. Nagyon élvezem, amikor valaki odaáll a képem elé és elkezdi mondogatni, hogy ő mit lát benne. Ez számomra is teljesen új felismerést hozhat. A képek továbbélnek. Egyszer eladtam három festményt, amelyek nászajándékba lettek szánva. Falra kerültek, közben gyarapodott a család, majd pedig kaptam egy fényképet a kisbabáról, ahogy tágra nyílt szemekkel vigyorog, amint a képeimre néz. Ez nagyon jó érzés. Jó arra gondolni, hogy a képek otthonokban élnek tovább.
Készülsz-e valami újdonsággal?
– Egy projekt megvalósítása lett tervbe véve, illusztrálásról van szó, a többi legyen meglepetés.
