…hol van a sok virág?

Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk, meg tudjuk szólítani Penovác Endre ezen kiállításának képeit, néhány olyan kérdést kell megválaszolnunk és olyan állítást tisztáznunk, amelyek első ránézésre nemhogy közvetlen, de talán még közvetett kapcsolatban sem állnak az itt látható festményekkel.

Kezdjük talán azzal az állítással, hogy a fatális nő tekintetéről, a végzet asszonyának pillantásáról regények íródtak, filmek készültek. Erre mindenki bólint, ezzel mindenki egyetért.

Tegyük fel az állításhoz tartozó kérdést: és kik is voltak ezek a végzetes asszonyok, kik is voltak ezek a hősnők? Itt megkezdődik az elbizonytalanodás. Különböző válaszokat hallunk, van aki Marlene Dietrichet említi, van, aki Karády Katalint. De szép számmal akadnak olyanok is, bár ők leginkább az idősebb generáció képviselői, akik Mezey Mária nevét említik.

Itt megkezdődik a szétágazás, hiszen a végzet asszonyai, akiknek tekintetéről regények íródtak és filmek készültek és a felsorolt nők, Marlene Dietrichtől Mezey Máriáig nem azonosak, pontosabban az általuk megformált nők egyáltalán nem, nem mindig a végzet asszonyai, ők azonban azok voltak. Annak látták őket. Így emlékeznek rájuk.

Ez egy fontos momentum, a művészi megformálás és ami mögötte van. Erre visszatérünk.

Minderről elmondhatjuk, hogy ennek aztán semmi köze sincs a kiállításhoz, a festményekhez, a lágyan sejlő, vadul terpeszkedő, meggondolatlanságot sugallón szétomló vagy éppenséggel tanítós szigorúsággal és összefogottsággal ágaskodó virágokhoz.

Elmondhatjuk, de így van-e?

Penovác Endre kiállítása ...hol van a sok virág? egy dal címét viseli, német megfelelője: Sag mir, wo die Blumen sind, angolul pedig így hangzik: Where All the Flowers Gone?

Ha van rejtélyes, szívszorító, közismert dal, akkor az mindenképpen ez.

Egy dal a háborúról, amit a végzet asszonyai adnak elő: Marlene Dietrich, illetve Mezey Mária.

Nagyon sokan mások is eléneklik ezt a dalt, mint ahogyan nagyon sokan mások is festenek virágokat, azonban azoknak az érzete egészen más. Penovác Endre virágfestményeit Marlene Dietrich és Mezey Mária adja elő. A végzet két asszonya.

Nincs bennük megbocsájtás, de mindent megértenek. Nincs bennük könyörület, de mindenkiért imádkoznak. Nincs bennük kváncsiság, de mindent megjártak. Nincs bennük vágy, de mindent elbírnak.

Ilyenek-e Penovác Endre festményei? És ha ilyenek, akkor vajon a végzet két asszonya, akinek hangja zöld liánként, kusza indaként, sejtelmesen pusztuló ibolyaként, vagy égő tulipánként járja át meg át a felületet, milyen végzetről dalolnak, milyen végzetet hordoznak, vagy ők maguk lennének azok? És miképpen manifesztálódik mindez a festményeken?

Újra az történik, ami a művészetben olyan sokszor, hogy azonosítják a hőst a megformálóval, a hangot alkotójával, a dalt írójával, a festményt az ihletet adó, a gondolatiságot, az érzetet adó szavakkal?

Itt kanyarodunk vissza ahhoz a momentumhoz, amit úgy fogalmaztunk meg fentebb, hogy a művészi megformálás és ami mögötte van.

Nem lehet közvetlenül megérinteni, megszólítnai semmit abból, ami Penovác Endre virágfestményeiben rejtezik. A színek és a formák nem önmagukban adják meg a választ, ha egyáltalán törekednek bármilyen válaszra. Nyilván igen, mert bennünk, a szemlélőben kérdés fogalmazódik meg, amire a műalkotásnak illik válaszolnia, értelmeznie kell a bennünk lévő félelmeket, reményeket, a nagy kérdéseket, az életet, a halált és a közben mindvégig, az egész úton mindenkit elkísérő rettegést.

A színek és a formák, amiknek konkrét virágnevei vannak, csak én nem ismerem azokat, mert a bársonykán, ibolyán, rózsán, hajnalicskán és violán kívül nem sok virágnevet ismerek, azokat is keverem, a színek és formák tehát nem önmagukban adják meg a maguk szelíd válaszát a bennünk, befogadóban ordasként ágaskodó kérdésekre, hanem sejtetésükkel, elmosódó testükkel, ágaskodó és vibráló szárukkal, vad szabályoságukkal.

Miként lehetséges ez? És amennyiben lehetséges, akkor hogyan történik?

Talán éppen úgy, olyan bucskával, mint ami azzal az állítással történik, hogy a fatális nő tekintetéről regények íródtak, filmek készültek – és mi Marlene Dietrichet, Greta Garbót, Mezey Máriát, Karády Katalint látjuk magunk előtt.

Asszonyokat, akik lehet ugyan, hogy titokzatosak, de leginkább boldogtalanok, szomorúak és magányosak, akiknek zárkózottságát fölényességként értelmezik. Ezek a nők semmiképpen sem azonosak azzal, ahogyan a végzet asszonyát definiálják: a végzet asszonya, aki vonzó és rejtélyes: leginkább egy szirénhez hasonlít. ,,A végzet asszonyát megtalálhatjuk az Ezeregyéjszaka meséiben, a Bibliában, a görög mitológiában, Homérosz eposzaiban, a polinéz legendákban, a nyugat irodalmában, annak kezdeteitől napjainkig stb. Kleopátra, Lady Macbeth, Lukrécia Borgia, Carmen, Delila, a szirének, Kyrke s még megannyi boszorkány, nőnemű rontó szellem.”

De vajon ez jut eszünkbe, ha a fatális nőt emlegetik? A végzet asszonyát?

Valóban Lukrecia Borgia és Lady Macbeth? És ha igen, akkor Kleopátra is?

Lehetséges.

De ugyanannyira lehetséges, hogy a végzet asszonya a színésznő legyen, akit titok leng körül, akinek szemöldöke ívében rejlik minden válasz a fel nem tehető kérdésekre, aki önmagában, a maga testi valójában formálja meg a műalkotást, a végzet asszonyának fogalmát.

Inkább választjuk ezt a megoldást. A színésznőt, akinek szemöldöke ívében, hangjában egy, a második világháború után született, de mégis a nagy háborút, háborúkat megidéző, szimbolizáló dalban fogalmazódik meg mindaz, amit ezeken a festményeken látunk.

A mögöttes.

Beszéljünk arról, ami a virágok alatt van. A rétet, a mezőt, a szántóföldet, a hegyeket, a völgyeket átindázó, befedő, azokon ragyogó virágok teste alatt. Az a mögöttes. Attól ragyognak, ordítanak, sírnak és nevetnek Penovác Endre itt látható virágai. Attól remegnek és bomlanak szét.