Mozgás és nyugalom címmel rendezték meg Veszely Jelena szobrászművész kiállítását április 28. május 16. között Budapesten a Magyar Képzőművészeti Egyetem, Epreskert Parthenon-fríz termében.
A művészi pályáját Zágrábban kezdő, ma 97 évesen is alkotó művész életútja, alkotásai a híd szerepét töltik be Horvátország és Magyarország között – ezt hangsúlyozta Gordan Grlic Radman, a Horvát Köztársaság budapesti nagykövete és Prőhle Gergely, az Emberi Erőforrások Minisztériumának helyettes államtitkára is a Horvát Nagykövetség és a Magyar Képzőművészeti Egyetem közös szervezésében megrendezett kiállítás megnyitóján.
Gordan Grlić Radman nagykövet köszöntőjében kiemelte, hogy Veszely Jelena az Osztrák–Magyar Monarchiában, horvátországi területen (Ljeskovica) született, majd a zágrábi akadémián a legnevesebb horvát művészektől, Ivan Meštrovićtól (Vrpolje, 1883 – South Bend, 1962) és Frane Kršinićtől (Lumbarda, 1897 – Zágráb, 1982) tanult. „Tanúja volt a múltunknak, éli a jelenünket és tanít minket a jövőről” – mondta a művésznőről a nagykövet.
„Negyedfélszáz év elmúltával tér vissza alkotásaival Veszely Jelena szobrászművész az Epreskertbe: 1941-ben, Bory Jenő műtermében dolgozott itt, lezárva a zágrábi Képzőművészeti Akadémián megkezdett tanulmányait. A magyar szobrászat egyetlen Meštrović-növendéke …” – írja a katalógus szövegében Wehner Tibor művészettörténész.
A kiállított alkotások bronz kisplasztikák, domborművek, portrék, festészeti sorozatok és különféle technikával készült rajzok voltak. Alkotásai – szobrai, domborművei, rajzai, akvarelljei, egyéb képei – rendkívüli sokoldalúságról tanúskodnak, művészetében mégis elsősorban a szobrászat a legjelentősebb: figuraközpontú kisplasztikáinak állandó témája az ember – az emberalakok, nők, férfiak és gyermekek, fantasztikus dinamikus mozdulatokkal, ugyanakkor szobraiban mozdulatlanságot is megörökít. 1970-es kiállításáról írta Frank János művészettörténész: „…témái: a figura, az anya gyermekkel örök motívuma és a család embercsoportja. Nőies témák ezek minden bizonnyal, de frissítő ellentéte ennek a szobrász szinte férfias előadása, nyelvezete. A kompozíció problémái, az emocionális mozgás, az ellentétes mozdulatok izgatják őt elsősorban. Térben gondolkodik. A statika és a dinamika ellentétpárjának összefoglalása az egyik legfontosabb törekvése.”
Sokféle anyaggal (többek között fával, fémmel, kővel, textillel) dolgozik. A kisplasztikák, domborművek mellett köztéri szobrokat is alkotott, amelyekből mintegy húsz látható Magyarország városaiban (például Budapesten, Komlón, Miskolcon, Ózdon, Balassagyarmaton, Pécsett, Fonyódon, Vásárosnaményben, Egerben, Csongrádon, Vaján).
Ennek a mintegy nyolc évtizede tartó sikeres művészpályának az indulása is különleges: Jelena gyerekkorától sokat sportolt, korcsolyázott, síelt, jól tornázott, egyik tanára szerette volna, ha atléta lesz. Pécsett apácazárdába járt, énekelt, zongorázott, tagja volt Klug K. György rajztanár csoportjának, aki hetente kétszer foglalkozott velük, megtanította őket rajzolni, mintázni és önteni, majd a zeneművészeti akadémiára készült. Zágrábban felvételizett (a 45 jelentkező közül ötöt vettek fel, ő is köztük volt). Az akadémia növendékei – bármilyen szakra is jártak – sokat voltak együtt, előadásokat is együtt hallgattak, így került ő is a képzőművészeti akadémia hallgatói közé; beszélgetéseik közben kiderült, hogy a képzőművészethez is van érzéke, mutatta rajzait is, ezután rábeszélték, hogy felvételizzen a képzőművészeti akadémiára is. Jelentkezett szobrász szakra, ahova szintén felvették (egyedüli lány volt). A sikeres felvételi után Jelena tanára volt – többek között – Ivan Meštrović és Frane Krišinić szobrász, valamint Ljubo Babić (Jastrebarsko, 1890 – Zágráb, 1974) festőművész, művészettörténész. Jelena azt mondja, nagyon családias és jó és hangulatban folyt az oktatás a Meštrović alapította akadémián, amelynek két időszakban rektora is volt. Jelica, mala Mađarica – így hívta mindig Jelenát a Meštar, ahogy Meštrovićot becézték.
Veszely Jelena párhuzamosan végezte a zene- és a képzőművészeti akadémiát (szülei az utóbbiról sokáig nem is tudtak, mint ahogy tanárai sem tudták, hogy két akadémián tanul, ami tilos volt; amikor kiderült, választás elé állították, de ő azt mondta, hogy nem tud választani: mindkettőt szeretné, és végül megengedték, így két oklevelet szerzett. 1941-ben alkotásaival ő is részt vett a végzős hallgatók kiállításán Zágrábban.
Közben kitört a második világháború. Jelentkezett az úgynevezett Jugoszláv Kolóniába, amely egyfajta ösztöndíj volt művészek számára. Párizsba szeretett volna menni, de közben elveszítette a jugoszláv állampolgárságát, és nem volt útlevele. Azt tanácsolták neki, hogy nosztrifikáltassa az oklevelét a magyarországi Iparművészeti Főiskolán, ezért Budapestre utazott. A főiskolán ismerte meg későbbi férjét, Szilvássy Pál (Miskolc, 1920 – Tihany, 1996) festőművészt, akivel már ismeretségük első évében összeházasodtak. Férje behívót kapott, ezért menekülniük kellett, közben megszülettek a gyerekek is. 1942 és 1945 között Nagybányán, a művésztelepen éltek és dolgoztak, ott született Annamária, akiből ismert színésznő lett. Jelena Nagybányán rendezte meg az első önálló kiállítását. 1946-ban gyerekeivel visszatért Zágrábba (később férje is követte őket), ahol 1946-ban és 1947-ben kiállítása is volt, majd 1948-tól családjával Magyarországon – Budapesten és Tihanyban – él és dolgozik.
Veszely Jelena szobrai harmóniát sugároznak, mint ahogy egész lényéből is árad a harmónia, az életöröm, az alkotásvágy. S hogy ez így van, talán annak is köszönhető, hogy – amint ő mondja – „engem mindig rendes emberek vettek körül.” Lenyűgöző szellemi frissességgel figyeli tágabb és szűkebb környezetének eseményeit, minden érdekli, még ma is kiválóan beszél horvátul, és kapásból felsorolja valamikori zágrábi művésztársait, akik közül, sajnos, már senki sem él. Kicsi, törékeny alkatával hosszú évtizedek óta végzi a nagy fizikai erőt igénylő szobrászat cseppet sem könnyű mesterségét – a fémek, kövek megmunkálását. Három évvel ezelőtt, 2012-ben, Veszprémben, a Laczkó Dezső Veszprém Megyei Múzeumban volt életmű kiállítása Éltető alkotás – Alkotó élet címmel. Ebből az alkalomból Dohnál Szonja művészettörténész muzeológus készített vele a kiállítás katalógusába interjút, amely az alábbi két kérdéssel fejeződött be:
„Mi kell ahhoz, hogy még 95 évesen is alkotó lehessen valaki?
– Így kell megszületni, mint amilyen én vagyok, csak ezt tudom mondani.
– Az imént úgy fogalmazott, hogy élete során mindig jól döntött. Ez azt jelenti, hogy ha újra kezdhetné, ismét a művészi pályát választaná?
– Igen, azt hiszem. A művészet csodája abban áll, hogy általa az ember saját világot teremthet meg, amely tényleg csak az övé, és egyedül önmaga hozta létre. A művészet révén életem során csináltam valamit, ami lehetséges, hogy ötezer év múlva is az marad, ami most.”
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
