Alkotásai könnyen felismerhetőek, és régen belopták magukat a szívünkbe: a hólepte szántóföldek, a pipacsmezők, Topolya részletei, tengerparti tájak, pulik, macskák... A Nemzetközi Akvarellszövetség a vajdasági festőművészt a világ akvarellfestőinek élvonalába sorolja. Az Indiából, a világ egyik legnagyobb akvarell seregszemléjéről hazatérő Penovác Endrével december közepén topolyai műtermében beszélgettünk.
Milyen hatással volt rád a távoli utazás látványban, hangulatban és szakmai szempontból?
– Nehezen tudom a szakmától elválasztani a dolgokat, nem is szeretek úgy utazni sehova, hogy egy kicsit ne nézzem szakmai szempontból is. Azért megyek valahova, mert dolgom van, kiállítás, nyilvános festések, vagy workshopok, ez egy új kifejezés a szakmában, a mi művésztelepeinkre hasonlít legjobban. Ez most tulajdonképpen egy több síkon futó akvarellesemény volt. Nemzetközi akvarellkiállítás, megnyitó, katalógusbemutató és az öt nap alatt nyilvános festések, ún. demók zajlottak, melyeknek én is szereplője voltam. Egyike azoknak, akik nyilvánosan bemutatták a festési módjukat. Nagy ország India, és kevés volt az öt nap, Delhiben voltunk, és egy nap meglógtunk, hogy megnézzük a Tadzs Mahalt. Igaz, hogy 200 km-re volt, tehát ráment a nap, de megérte. Láttuk a fővárost a maga végleteivel, és egy kicsit a vidéket is. Hatalmas élmény, pontosan az ellentétei miatt, ami különben is foglalkoztat a festészetemben is, az ellentétekre építem a mondanivalómat. Hangulatos volt, egy ködös, szfumátós fátylon keresztül láttuk a várost, azt gondolom, teszi ezt a nagyváros szmogja, a páratartalom, kicsit a por is, hiszen úgy mondták, hogy két hete nem volt eső, és a gyönyörű növényeken megtelepedett a por. A városban is 10 méteresek a fikuszok, és más növényeket, amelyeket mi cserepekben ismerünk, ott méterekben és tíz méterekben mérik. A december ott a leghidegebb, legszárazabb, éjszaka képes 10 fokig lehűlni a levegő, nappal pedig képes 30 fokig felmenni a hőmérséklet. Ez a fátyolosság pedig már tulajdonképpen akvarell élőben. Ehhez pedig hozzáadódik a tarkaság, főleg a női tradicionális, élénk színű viselet, ahány, annyiféle, a piacok, a portékák – mint látvány egy festőnek mindez feledhetetlen.
Láttuk az indiai élet szélsőségeit, gazdagságban és szegénységében is képviselve van mind a két véglet.
Emellett alkalmam volt megismerni az indiai kollégákat, de nem csak őket, hiszen az egész világból érkeztek festők 350-en. Szerbiából öten szerepeltünk egy-egy munkával a kiállításon. Személyesen a Szerbiai Akvarellszövetség elnöke és én voltam jelen, Peđa Aćimović meghívást kapott, engem pedig megtiszteltek azzal, hogy egy nyilvános festést tarthattam. A macska volt a téma, később kiderült, hogy nem biztos, hogy jó volt a választás, mert nem sok macskát láttam, kutyát viszont annál többet, ahogyan hihetetlenül sok ember él az utcán, ugyanúgy annyi kutya, az emberek ott esznek, alszanak a járdán, kerülgettük őket és a kutyákat is. A közlekedés is külön mese, az állandó dudálás, ami nem idegességből jön. Mint említettem, egy napra kimozdultunk, vidéket, rizsföldeket láttunk, munkálkodó embereket, teheneket, a fejetlen közlekedés során a kisebb városokban őket is kerülgetni kell.
A Tadzs Mahalban is a látvány fogott meg, a színes tömeg, ahol igyekszik mindenki a legszebb ruhájában megjelenni, lenyűgöző volt az a látvány is.
A november végi utazás előtt merre jártál? Mondhatjuk, hogy a 2015-ös év számodra az utazások éve volt?
– Mondhatjuk, az eddigiekhez képest. Két síkon futnak a dolgok, ha ezt világossá akarjuk tenni. Nem is tudom mivel magyarázni, hogy mitől ez a robbanás most az akvarelltechnikában világviszonylatban, talán azért, mert megalakulnak a különböző országok szövetségei, de előtte megalakult a világszövetség, az International Watercolor Society, vagy azért alakulnak, mert igény lett rá, valahogy népszerűvé vált az akvarelltechnika. Én negyven éve művelem és követem, és ezt egyértelműen érzékelem, hogy most mi történik ezen a területen. Lehet ezt kötni tulajdonképpen egy-két emberhez, aki kitalálta, hogy létre kell hozni a szövetséget és eseményekkel gazdagítani. Ezt egyelőre nagyon pozitívnak tartom, népszerűsíti a technikát. Az internet segítségével látjuk, hogy ki mit hogyan csinál, de ezek a találkozások, a személyes kapcsolatok sokat hozzátesznek, hogy élőben is látjuk, hogy csinálják mások. Az ilyen eseményeken ott vannak a szponzorok, a legnagyobb papír-, ecset- festékgyártók is. Ezeket a multitalálkozókat évente többször is megszervezik, így tudtam eljutni Olaszországba tavasszal, majd Görögországba is. Júliusi oroszországi, moszkvai utamnak látszólag nincs köze ezekhez az eseményekhez, de valahol mégiscsak kötődnek, mert az egyik szereplés hozza a másikat, és én ebbe belecsöppentem, amit egyáltalán nem panaszként mondok, mert tényleg nagyon nagy élményt nyújt egy-egy ilyen esemény, az olasz, a görög is, nem hogy az indiai, de ki tudja, hogy még hova visz el a lendület. Mondhatom, hogy már érlelődik a következő program, több mint valószínű, hogy a következő ilyen nemzetközi esemény Pakisztánban lesz. Amennyire fárasztó, annyira feltölt egy út, de egyéb dolgaim is várnak rám, az itthon műtermi festés, egyéb kiállítások és meghívások, ezeknek is eleget kell tenni, az idővel úgy kell bánni, hogy mindenre jusson, a családról nem is beszélve.
A világeseményeken való részvétellel betekintést nyertél az akvarellrobbanásba, mit emelnél ki? A különböző elismerések, díjak jelzik Penovác Endre kitüntetett helyét ebben a világban.
– Gondolom, hogy ennek is köszönhetem a meghívásokat, hogy talán egy kicsit másmilyen vagyok. Sokfélék vagyunk hál' istennek, nagy tarkaságot látok, nem mondhatom azt, hogy milyen irányban fejlődik, egy nagy kavalkádot látok. Arról beszélhetünk, hogy mindenki labdába rúghat. Egyrészt teret kell adni mindenkinek, hogy lássuk, milyen festők vannak, másrészt viszont kell egy minőségi szelekciót végezni. Gondolom, hogy idővel ez is megtörténik, most abban a fázisában van az egész világviszonylatban is, hogy legyen minél tömegesebb, kezdetben ez a cél, és idővel, szelekció fog történni, már csak a galériák korlátozott méretei miatt is.
Valamikor az év elején készült interjúban a macskabumm volt a beszélgetés témája, 2015 és 2016 találkozásánál nem hagyhatjuk szó nélkül a jövőre vonatkozó terveket sem.
– Az életemben nem az évfordulók hozzák a fordulatokat, soha nem teszek olyan ígéreteket, hogy január egytől valamit másként teszek. Nálam a folytonosság és a következetesség a fontos, ahogyan a napi munkámban sem tudok szinte különbséget tenni ünnep és munkanap között, vasárnap és hétköznap között, tehát nem tudok december és január között sem különbséget tenni. Nem áll meg az élet, azt már látom, mert ahogyan az indiai utam befejeződött, már kaptam a meghívást a következő eseményre. Mióta visszajöttem, még nem festettem, inkább most az foglalkoztat, szeretnék Indiából is valamit kihozni.
Többször is nyilatkoztál arról, hogy nem szeretsz egyik témából a másikba kapkodni, hogy a kép nem a témától jó, de amikor ilyen sok és erős hatás éri az embert, ez hozhat valami változást.
– Igen, amikor ilyen sok hatás éri az embert, az előbb utóbb valamilyen formában megjelenik a képeimen is, ezt remélem most is. Igen, azt is vallottam, hogy igazából olyan témában lehet elmélyülni, újat mondani, amit ismerünk, ami körülvesz bennünket. No, most, egyetlen élményből is történhet valami, ez még ki kell hogy kristályosodjon. Egy biztos, kellő inger ért ahhoz, hogy mindebből valami szülessen.
