Az alkotók (középen Gulyás Bertalan, jobbról Pósa Károly) és a tárlatot megnyitó Valkay Zoltán
Két alkotó, akit a magyarkanizsaiak jól ismernek. 1970-ben születtek, osztálytársak, barátok. Gulyás Bertalan bejárta Európa egy részét, lefotózva az ír legelőktől a katalán városok utcáin át sok mindent. A természet a fő témája, azon belül pedig a kontraszt kiemelése, ezért a fotók többsége fekete-fehér. Alig néhány éve foglalkozik a pillanat megörökítésével hobbiszinten. A saját örömére fotózott, fel sem merült benne, hogy alkotóként definiálja önmagát: ez az első tárlata. Pósa Károly vette rá, hogy a képeit mutassa meg a nyilvánosságnak. Az a Pósa Károly, akit a karikatúráiról, az újságban megjelent írásaiból, verseiből ismerünk. Ezúttal ő is témában és megformálásban is újat hoz. A helybéli tájat örökíti meg, az utcát, a házakat, a Tiszát, de akadnak telt idomú női testek is a vásznon. Két olyan alkotó kiállítását mutatták be Magyarkanizsán, akiket mindenki ismer, mégsem ismeri őket senki.
Egy fotós, aki fekete-fehérben lát(tat)ja a világot:
– 5–6 éve foglalkozom fényképészettel, saját kedvtelésből kezdtem, hobbiszinten. Sosem gondoltam rá, hogy én ebből meg tudnék élni. 1991-ben elmentem az országból. Európa néhány részén megfordultam, mint Wales, Anglia, Franciaország. Elsősorban a természetet szeretem fotózni, különösen azokat a szögeket keresem, ahol nagy a kontraszt. Ezért készülnek a képeim jobbára fekete-fehérben. Ez az első alkalom, hogy valahol kiállítják a fotóimat, a gépemen őriztem őket eddig, még csak kinyomtatva sem voltak soha.
Lesz második kiállítás is?
– Ezt nem tudom, de örülnék, ha lenne.
Egy „rossz” képzőművész, aki elnagyolt arcokat fest:
– Sok mindennel foglalkozom, ennek egyik szegmense a festészet. Rossz képzőművésznek tartom magam, az írás az, ami igazán megy. Dobó Tihamér után nincs festő Magyarkanizsán, lelkes mázolók vannak. Tihamér megjárta a poklot, de csodálatos műveket hozott létre. Nincs annál rosszabb, mikor tehetségtelen emberek tevékenykednek, olyankor úgy érzem, az én kevés tehetségemmel muszáj kezdenem valamit.
Pokolra kell szállni az alkotáshoz?
– Pokolra kell szállni, és a mennyországot fogja karistolni. Az alkotó mindig magányos, be van zárva a művébe. Azt a kívülállók nem értik micsoda öröm, ha az ember talál egy jó rímpárt. Értetlenül néznek rád, hogy na és, kerestél ezzel pénzt?! Az ógörögök azt hitték a filozófusok mentik meg ezt az összeomló világot. Én azt mondom, a művészet fogja megmenteni. De nem az öncélú művészet.
Van olyan művészet, ami nem öncélú?
– Ma az ember azért csinál egy kiállítást, mert célja van. Nekünk nem volt célunk vele, illetve annyi, hogy megmutassuk, hogy van két ember, akiről azt hisszük, hogy ismerjük. Engem annak idején például be akartak skatulyázni karikaturistaként, és most láthatják, hogy nemcsak írással és a rajzolással foglalkozom.
Mi ad inspirációt a festéshez?
– A festés nekem részben terápia. De sokat segít a zene is, a dallam és az ecsetkezelés összeforr.
Milyen zenét hallgat festés közben?
– Elsősorban népzenét és Cseh Tamást. Ő az én főnököm, tőle kaptam rangot az életben. Privát hadseregének én vagyok a délvidéki őrnagya. Ez az egyik büszkeségem. A Bereményi szövegek pedig hiába íródtak a 70-es, 80-as években, ma az itt élőknek kísértetiesen visszaköszönnek a sorai.
Magyarkanizsa műhely alkotóinak szerénysége megtévesztő, a „rossz” képzőművész és az „amatőr” fotós kiállítása üde színfoltja a város művelődési palettájának.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
