Nemrég, épp akkortájt, amikor megkapta a Forum Képzőművészeti Díjat, Boros György grafikus a szabadkai Képzőművészek és Iparművészek elnökeként a Népkörben rendezett eladással egybekötött karácsonyi kiállítást. Mivel a rendhagyó tárlat másnapján beszélgettünk, inspiráló hatással vett bennünket körül a Kisképek Nemzetközi Kiállításának képanyaga, legalábbis az a része, amelyek közül választhattak az érdeklődők. Pontosabban azokból is már csak a megmaradtak, mert mint a képzőművész elmondta, szép számban akadtak vásárolók, és ez bátorítóan hat. Beszélgetésünk folyamán szó esett persze a képzőművészet gyönyöréről és a tanítás gyötrelméről, valamint a díjról is.
– Négy évvel ezelőtt elsőként vehettem át a Forum Vajdasági Magyar Művészetért Díjat, amellyel lényegében a kiállítások szervezését és a gyerekekkel való foglalkozásaimat jutalmazták. Az idén viszont a képzőművészeti tevékenységemet díjazták. Minden díjnak örülök, de ennek különösen. Nagyra tartom, mert kollégák ítélték oda, és emiatt közelebb érzem a szívemhez. Azt is mondták, hogy ezzel méltóképpen lett megkoronázva a munkásságom, amit persze ennek ellenére sem szeretnék abbahagyni. Sohasem a díjakért dolgoztam, csak éreztem, hogy valamit tennem kell.
Sporttal is foglalkozott. Hogyan találkozott a sport a képzőművészettel és a tanítással?
– Fiatalkoromban a sport tanított meg arra, hogy a sikerért meg kell küzdeni, az élet kudarcait pedig túl lehet élni. Az én sportom a vízilabda és az úszás volt. Közben gimnazistaként kezdtem képzőművészettel foglalkozni, Ivanyos Sándor tanárom tanácsára pedig ezt a szakmát választottam. Belgrádba iratkoztam főiskolára, miután pedig lediplomáztam, elkezdtem tanítani. Az első kudarc ekkor ért, mert kiderült, hogy ez nem egyszerű, és semmilyen módszertani felkészítést nem kaptunk. A szabadkai Jovan Mikić Általános Iskolában lett egy szép rajztermem, és innentől kezdve éveken keresztül tanulmányoztam a gyerekekkel történő foglalkozás munkamódszereit is. Sikeresnek bizonyult, mivel a körzeti tanügyi felügyelőség a mi iskolánkban alapította meg a képzőművészeti központot. Oda jártak azok a fiatal pályakezdő képzőművészek és tanárok is, akik akkoriban szakember híján falun tanítottak. Nagy igyekezettel tizenöt évig egyengettem útjaikat, amíg meg nem szűnt ez a központ.
Mikor kezdte magáénak érezni a tanítást?
– Egy időszakban azt hittem, nagyon jól dolgozok. Amikor viszont alkotásokat küldtem Újvidékre, megmérettetni tanítványaim műveit Vajdaság többi gyerekéével, csupán egy-két képet állítottak ki. Ez felbosszantott, de rájöttem, mi a gond: mellőztem a gyerekek naivitását, és inkább úgy akartam a munkáikat látni, mintha felnőttek készítették volna. Nagy hiba volt. Amíg erre nem jöttem rá, addig nem tudtam a rajztanítás lényegét se megfogni. Ezek után még intenzívebben dolgoztam, majd jöttek az elismerések is. A gyerekeknél a grafikát szorgalmaztam, otthon viszont szitanyomással foglalkoztam. A nyolcvanas években a szabadkai Gyermekszínház és a Népszínház részére terveztem és kiviteleztem plakátokat. Akkor már a tanítványaim is díjakat kaptak, örült az iskola, és a város is. Megkaptam az Október Díjat, majd a Pro Urbe díjat is, rajztanári elhivatottságomat pedig Jugoszlávia-szinten is díjjal jutalmazták.
Hogyan kezdte el a Népkör képzőművészeti szakcsoportját vezetni?
– Amikor 1997-ben nyugdíjba vonultam, nem tudtam megválni a pedagógiai munkától, és még abban az évben elvállaltam a csoportvezetést. Először csak gyerekekkel foglalkoztam, majd a felnőttekkel is.
Mire tanítja a gyereket?
– Arra törekszem, hogy technikai korrektséggel készítsék el a munkáikat. Rézkarccal dolgozunk, grafikai technikával, mert kevés az idő a technikák kipróbálására. Megtanítom őket rajzolni, mert aki tud rajzolni, az tud festeni és szobrot is készíteni. A képzőművészet alapja a rajz: a szobrászok, grafikusok, festők, iparművészek a felvételi vizsgájukat rajzból készítik.
A felnőttekkel másképp foglalkozik?
– Ők nehezen fogadják be azt, amivel szerintem kiegészíthetnék a képzőművészeti tudásukat. Ugyanakkor viszont nagyra tartom, ha valaki harminc, negyven, sőt ötven évesen képzőművészettel akar foglalkozni. Eleinte bátortalanul teszi ezt, mert még nem meri kifejezni magát, de felszabadul, amikor belátja, hogy a képzőművészet nem ördöngösség. Valamikor nem tudják, mit rajzoljanak. Ilyenkor azt mondom, hogy tegyék az ecsetet a papírra, húzzanak néhány vonalat, és a többi majd abból kialakul. Igyekszem elterelni őket a giccstől – egy vajdasági táj ugyanis nem csak gémeskútból és libákból áll – helyette pedig arrafelé irányítani, hogy a technikájuk vagy a témáik felismerhetők legyenek. Számomra az a művészet, ha egy tárlaton a művekről ismerem fel az alkotót. Anélkül, hogy elolvasnám a nevét.
