Szerdán tartja meg a 2017/2018-as évad harmadik bemutatóját a Zentai Magyar Kamaraszínház, amelynek színésze, Nešić Máté Patrick Süskind A nagybőgő című művét vitte színre, saját rendezésében. Az egyszereplős darab egyfajta közvetlen beszélgetés a főhős és a néző között, amelynek során a nagybőgős őszintén vall az életéről, a szerelméről, a zenéhez és a társadalomhoz fűződő viszonyáról, valamint a gyengeségeiről és sok egyéb dologról is.
Létezhet zenekar prímhegedű nélkül, fúvósok, rézfúvósok és üstdob nélkül, de nem létezhet nagybőgő nélkül, vallja a nagybőgős, a szinte minden téren középszerűnek számító zenész, aki egy dolgot igazán mesterien űz, az öncsalást. A magányos férfi egy hangszigetelt belvárosi lakásban él, ilyen módon is megkísérelve minél jobban kizárni az életéből a külvilágot. A saját otthonában így csak ő és a nagybőgője létezik, meg persze a gondolatai, amelyek az elfogyasztott sör hatására egyre őszintébbek lesznek. Elmélkedése során kiderül, valójában gyűlöli nagybőgőjét, sőt minden frusztrációjának maga a hangszere az okozója. A kérdés csupán az, képes-e változtatni életén, és felkelteni a titkon imádott fiatal énekesnő figyelmét.
Patrick Süskind közkedvelt egyszereplős művében humorral és iróniával ábrázol egy félresiklott életet, amelynek a színpadi megjelenítése igen nagy kihívás minden színművész számára, köztük Nešić Máté, a Zentai Magyar Kamaraszínház színésze számára is, akinek saját bevallása szerint már a darabválasztás is sok fejtörést okozott.
– Mivel már korábban is készítettem monodrámát, tudtam, hogy nehéz feladat vár rám, hiszen ennek a műfajnak a sajátossága, hogy a színész teljesen magára van utalva, nincsenek partnerei, egyedül kell kiállnia a színpadra, és egyedül kell vásárra vinnie a bőrét. Amikor elkezdtem gondolkodni, nagyon sokféle téma eszembe jutott, hiszen mindenki életében vannak olyan dolgok, amelyekkel mindig szívesen foglalkozik, és ez az én esetemben sincs másként. Alapvetően eléggé lázadó személyiség vagyok, így eleinte jobbára olyan szövegek jutottak eszembe, amelyek valamiféle társadalombírálatot fogalmaznak meg. Azután elkezdtem keresgélni az interneten és könyvtárakban, és rátaláltam Patrick Süskind szövegére, amely már első olvasásra is teljesen magával ragadott. Ez nagyon fontos volt számomra, hiszen úgy vélem, hogy csak akkor érdemes monodrámát készíteni, ha azzal a színésznek vagy az előadónak közlendője van – hangsúlyozta lapunknak nyilatkozva Nešić Máté, hozzátéve, a próbafolyamatot nagymértékben megnehezítette, hogy magára volt utalva, és mindvégig csak saját magára számíthatott.
– Egy monodráma színpadra állításának a hagyományos előadások színpadra állításához képest vannak előnyei és hátrányai is. Ezt a fajta munkát teljes szabadság jellemzi, ami elsősorban abban jut kifejezésre, hogy nincs olyan külső erő, amely irányítaná vagy befolyásolni akarná a színészt. Ez egyrészt nagyon jó, másrészt nagyon veszélyes, hiszen a színész egyedül marad önmagával. Értelemszerűen vannak gondolatai és elképzelései is, ám mivel nem látja magát kívülről, nem tudja megítélni, hogy az, ami kifelé látszik, valóban összhangban áll-e azzal, amit elképzelt. Amikor viszont rendezővel dolgozunk, akkor a rendező próbál minket terelgetni, és megpróbál nekünk irányokat mutatni, ami nagymértékben megkönnyíti a munkánkat. A legnehezebb tehát ebben az esetben is az volt, hogy folyamatosan meg kellett kérdőjeleznem önmagamat, hiszen itt elsősorban önmagammal kellett szembenéznem és megküzdenem. Egyebek mellett ezért nehéz műfaj a monodráma – magyarázta Nešić Máté, aki elmondta, a darab főhősével való azonosulást megkönnyítette, hogy sok közös pontot fedezett fel a zenészlét és a színészlét között.
– Maga a történet egy olyan nagybőgősről szól, aki egy állami zenekarban játszik, és ebből kifolyólag igen sokféle sérelme van: hátul kell ülnie a zenekarban, nem is hallatszik az, amit játszik, nem lehet belőle híres szólista, senki nem néz fel rá azért, amit csinál, és még sorolhatnám. Színészként magam is tudok azonosulni jó néhány olyan problémával, amelyekkel neki zenészként nap mint nap szembe kell néznie, hiszen mi, színészek is folyamatosan küzdünk önmagunkkal: sok mindenkinek meg kell felelnünk, a szakmán belül folyamatos a rivalizálás, a magánéletünket nem mindig egyszerű összeegyeztetni a munkánkkal stb. Ezek mind-mind olyan dolgok, amelyek hasonlóan működnek a nagybőgős esetében is, mint a színészek életében, éppen ezért úgy érezem, az előadás révén talán némiképp betekintést tudok engedni a nézőknek abba, hogy milyen is a művészsors, hogy milyen problémákkal is küzdünk mi, művészek – fogalmazott Nešić Máté, hozzátéve, az előadás egyfajta közvetlen beszélgetés a főhős és a néző között, amelynek során a nagybőgős őszintén vall az életéről, a szerelméről, a zenéhez és a társadalomhoz fűződő viszonyáról, valamint a gyengeségeiről és sok egyéb dologról is. Éppen ezért a középiskolásoktól kezdve az idősebb korosztály tagjaiig mindenkit szeretettel vár az előadásra, aki szereti a színházat, és azon belül az olyan humoros, abszurd előadásokat, amelyek közelebb viszik őt a művészek mindennapjaihoz, valamint a sajátos érzés- és gondolatvilágához.
