A sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely egy független színházi kezdeményezés, amely szellemi műhelyként kíván teret adni a fiatalok kortárs színházi kísérletezéseinek. Értékteremtő közösségekben keresik helyüket, megragadva közben minden színházi eszközt, hogy szűkebb-tágabb környezetben hassanak egymásra. A létrejövő előadásainkon kívül oktatási és szociális projektjei is vannak a színházműhelynek, annak érdekében, hogy felelős, értékteremtő emberként keressék helyüket a társadalomban és segítsenek.
Beszélgetőpartneremmel, Fazakas Misivel, az Osonó Színházműhely vezetőjével a színházi szféra pillanatit ragadtuk meg, ezek közül is kiemelve az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadással kapcsolatos munkát, annak megszületését, alakulását és hatását.
A darab, amely nem csak romániai, sokkal inkább globális szociális és társadalmi problémákat fejteget, megmutatva napjaink fiataljait és a tehetetlen szülőket, az ők mindennapi, aktuális gondjaikat.
Az előadás dokumentarista jellegű. Hogyan alakult ki a forgatókönyv?
– Kilenc évvel ezelőtt egy tábort szerveztünk középiskolás fiataloknak. Akkor kezdett el kibontakozni ennek a produkciónak az alapötlete. A műhelymunkák, a beszélgetések során eljutottunk ahhoz a kérdéshez, amit szerintem nagyon ritkán teszünk fel a fiatalok számára, mégpedig azt, hogy ti hogy gondoljátok, ti hogyan látjátok. Arra kértem az ott lévő 12 középiskolás fiatalt, hogy sorolják fel azokat a témákat, amiket ők problémaként élnek meg a családban, az iskolában, a társadalomban, vagy önmagukban. Ez a 12 fiatal 78 különböző problémát írt fel. Elmesélték a saját történeteiket, esetleges traumákkal együtt. Azt mindenképp hangsúlyoznom kell, hogy nem speciálisan kiválogatott fiatalok voltak, hanem véletlenszerűen összeállt fiatalok. Arra gondoltunk, hogy jó lenne „kihangosítani” ezeket a történeteket, vagy jó lenne legalábbis a fiatalokról beszélni.
Persze a próbafolyamatok során felismertük, hogy nem lehet a fiatalokról úgy beszélni, hogy ne érintenénk a felnőtteket, az idősebbeket, az ő problémáikat is, hiszen minden összefügg. Önmagában semmi nem fehér és fekete.
Elindult egy tizenegy hónapos próbafolyamat, ami alatt megszületett ez az előadás. Egy fantasztikus kísérlet volt, amikor történeteket, interjúkat gyűjtöttünk be, elkezdtük keresni az előadás formáját, improvizációkat csináltunk a témákra, történetekre. A szövegírás is úgy történt, hogy minden színésznek meg kellett írnia egy jelenetnek a szövegét. Így megszületett több változat és azokból vágtuk össze a monológokat, a dalszövegeket, szóval ez egy közös, kreatív munka volt.
Az Osonóra általában jellemző ez a fajta munkafolyamat, miszerint az előadások folyamatosan alakulnak, születnek, nem pedig egy kész szövegkönyvet kezdenek el feldolgozni?
– Igen, abszolút jellemző. Nálunk nincs pl. bemutató kényszer sem, nem tűzünk ki időpontot arra, hogy mikor legyen a premierünk, hanem amikor úgy érezzük, hogy elkészült valami, akkor tárjuk közönség elé. Ha a színház nyelve által már elkészültnek érezzük, ha már látjuk azt, hogy előadás után gondolatokat indítana el a nézőkben, akkor már bele lehet vágni, hiszen készen van a produkció. Ennél az előadásunknál tizenegy hónap után éreztük azt, hogy sikerült körbejárni a témát. El akartuk kerülni, hogy egy ideológia legyen, vagy egy ítélet, inkább problémafelvetések közönség elé tárása. Ilyenkor nincs általános megoldás, személyesen minden embernek magának kell megtalálni. Az előadás abban segíthet, hogy a kommunikációt beindítsa egyes témákban, amikről esetleg nem merünk beszélni.
Ahogyan a víz tükrözi az arcot. Miért ez lett a cím?
– Mindenképp a tükröződés körül keresgéltünk. El akartuk kerülni, hogy konkrét, hogy didaktikus legyen. Hiszem, hogy a színház egyben költészet, tehát azokat a konkrét témákat, amiket feldolgozunk, valahogy színházi dimenzióba kell tenni, költészetté átemelni, amin egy jó cím sokat segíthet.
Otthon a példabeszédeket olvastam, és egyszer csak szembejött velem ez a sor, vagyis „Ahogyan a víz tükrözi az arcot”. Abban a percben azt éreztem, hogy megvan a cím.
A bemutató után is alakulhat, változhat az előadás felépítése?
– Zentán játszottuk az 541. előadást, szóval rengeteget adtuk elő ezt a produkciót az elmúlt nyolc évben. Összességében azt kell mondjam, hogy az első 100 előadás volt az, amikor kerestük a végső formáját.
Sok jelenet került ki, vagy éppen került be, változtattunk a sorrenden, mert mozaikos szerkezete van, nem gond, ha változtat az ember rajta. De nagy vonalakban 100 előadás után már nincs jelentős változás.
Persze apróbb dolgokban mindig alakítgatunk, mindig van valami, amin változtatna az ember, de ez nem számot tevő.
Azt is el szoktam mondani, hogy nagyon hízelgő, hogy egy előadásomat 541-edszer játszottuk, hiszen társadalmi és szociális kérdésekről van szó a darabban, ami igen aktuális problémákat boncolgat. Valahol azért el is vagyok keseredve, hogy az elmúlt nyolc évben semmi nem oldódott meg ezek közül. Az alapvető problémákból, amit jelenetekben feldolgoztunk, egyet sem kellett kivenni, mert mondjuk társadalmi szinten megoldódott volna.
Az előadásban statisztikák is vannak, azokat mindig frissítjük, és ha úgy érezzük, hogy a világban még jelennek meg plusz témák, akkor próbáljuk betenni. Olyan egy évvel ezelőtt került be egy meleg téma is az előadásba, mert azt éreztük, hogy erről is kell beszélni, hiszen felerősödött az elmúlt években.
Színészi gárdában milyen nagy a változás? Mennyire fixek az egyes karaktereket játszó személyek kiléte?
– Az Osonó egy önfenntartó, független színház, tehát pályázatról pályázatra élünk, ilyen jellegű támogatásokból tudjuk fenntartani magunkat. Így elég kevés állandó társulati tagot tudhatunk magunkénak, de pl. a társulati vezető, az előadásunk alapszínésze, Mucha Oszkár már ott volt ennek a darabnak a megszületésénél, azóta eljátszotta 541-szer szerepét. Úgy gondolom egyrészt ez egy fantasztikus dolog, másrészt egy nagy tudás is, hogy ennyiszer képes valaki előadni ugyanazt.
Ez alatt a nyolc év alatt, amióta él az előadás, sok minden történt. Így nem is csoda, hogy természetesen vannak cserék. Épp a napokban számoltuk meg, hogy eddig harmincan játszottak ebben a produkcióban, ami hat szereplős.
Ez volt eddig a leghosszabb életű előadásuk?
– Igen, teljes mértékig. Bár voltunk már itt Vajdaságban egy másik produkciónkkal. Ez szintén nagyon sokáig készült, és öt évig játszottuk. Pontosabban: a Részletek a bolyongás meséiből című előadásunkat 360 alkalommal adtuk elő. Ezt sem temettük el, csak annyira beindult ennek az újabb előadásnak az élete és annyira kevesen vagyunk, hogy egy kicsit le kellett vegyük műsorról, de úgy tűnik, hogy hamarosan felújítjuk azt is.
Kik az állandó társulati tagok?
– Az állandó tagjaink Oláh Kata, ő a pályázatírónk, Mucha Oszkár és Mihácsi Veronika, akik e darabban is játszanak, a művészeti titkárunk és technikusunk, Pászka Gáspár - Csongor és jómagam, Fazakas Misi. Így vagyunk öten a fix tagok, persze a stábunk sokkal tágabb, színészekkel együtt többen vagyunk. Sokszor önkéntesek kapcsolódnak hozzánk, akik játszanak a társulattal.
Amit fontosnak tartunk, szinte missziónk, hogy mindig megpróbálunk középiskolásokat is bevonni a munkánkba. Legyen szó színházi vonalról, oktatási vagy szociális közegről, hiszen ez a három projektünk, amiben dolgozunk. Ebben a darabban is van egy középiskolás fiatal Sepsiszentgyörgyről. Ott alapítottuk drámatagozatunkat 2000-ben, amit a mai napig is vezetünk. Modulárisan tömbösítve színészmesterséget tanítunk. Ez Románia egyetlen magyar nyelvű, akkreditációval rendelkező drámatagozata. Onnan is be szoktunk kapcsolni diákokat, akik megérdemlik és kitartóak.
Miért lett Osonó a neve?
– Ez egy banális történet. Amikor 25 évvel ezelőtt elindultunk, egy diákszínházként kezdtük, aztán 10 évvel ezelőtt független színházzá váltunk. De 25 évvel ezelőtt egyetlen kollégánk dohányzott és épp egy táborban voltunk, amikor ő mindig elosont valahova. Nagyon piszkálta a fantáziánkat, hogy hova tűnhet el mindig Eszter, hova is oson el?! Kilestük, láttuk, hogy dohányzik, és onnantól kezdve cikiztük kicsit. Addig-addig gyártottuk a szóvicceket az oson szóra, mígnem megszületett az Osonó, ami a mai napig színházműhelyünk nevét viseli.
Amikor független színházzá váltunk, akkor már meg akartuk változtatni a nevünket, hogy ne a diákszínjátszáshoz kössék. Kerestük, de úgy éreztük, hogy nem találunk jobb nevet, hiszen az Osonó név térben is jellemez minket, elosonunk mindenhova. Eddig 182 településen, 25 országban, 3 kontinensen játszottuk ezt az előadást. Tehát osonunk közösségtől közösségig, beosonunk az emberek lelkébe. Én amúgy is abban hiszek, hogy be kell osonni az emberek lelkébe, meg kell fogni a kezüket és azt kell sugallni, hogy nem vagyunk egyedül.
Milyen a visszacsatolása a darabnak, milyenek a reakciók?
– Nekünk nagyon fontos, hogy minden előadás után beszélgessünk a nézőkkel. Már ott is van egy kör visszacsatolás. Tudunk történeteket, amik pár hét, hónap, vagy akár pár év múlva jutnak vissza hozzánk. Ezek sokszor nagyon szép történetek. Pl. egy család lelkesen mesélte nekem, hogy az előadás után hazamentek és 18 év után először nem kapcsolták be a TV-t és elkezdtek beszélgetni. Azt gondolom, ha ennyit el tud érni egy előadás, már megérte.