Ez ő, az ő, és én is lehetnék

– Olyan darabot kerestem, amelyben 13-14 fiatalnak, akivel foglalkozom, jut feladat, és mindenki tanul valamit – mondta Crnkovity Gabriella rendező. – Olyan szöveget kerestem, amely korban közel áll hozzájuk. Huszonhat év az átlag életkora a diákszínpad legidősebb csoportjának. Néhány szerepet át kellett írni Fekete Ádám kiváló darabjában, mert nálunk több a lány, mint a fiú. A szövegen csak annyit változtattam, hogy megforgattam egy kicsit a jelenetek sorrendjét, mivel ez nem összefüggő történet, hanem több ember sorsa, néha összetalálkoznak-elválnak. Beletettünk egy olyan jelenetet, amelynek semmi köze az egészhez…

–…de szükséges, hogy a nézők e hétköznapi embereket, akikkel találkoznak a színpadon, egy kicsit a saját komfortzónájukon kívül lássák, és más szinteken is azonosulni tudjanak velük – teszi hozzá Léphaft Ágnes rendezőasszisztens, mozgáskoordinátor.

 MINDENKI MÁSHOGYAN ÉS MÁSÉRT ÉRZI

Crnkovity Gabriella elmondja, hogy ő Fekete Ádám darabjának eredeti címéből, Csoportkép oroszlán nélkül (természetes fényben), „kivette” az oroszlánt.

– A félig abszurd dráma csapongó témával inkább állapotokat mesél el. Fiatal emberek életük egy olyan pontján vannak, amikor nem tudnak se előre, se hátra. Amiben vannak, az nem jó, és nem tudják, hogy elrontottak-e valamit. Valószínűleg nem, de ha igen, akkor meg keresik, hogy mely ponton csúszott félre az életük. Nem tudnak az állapotukból kikecmeregni.

Különböző személyekkel találkozunk a darabban. A terhes fiatalasszony például a babavárás problémáival foglalkozva attól tart, hogy rossz anya lesz. Egy másik szereplő viszont nem mer elmenni, mert fél a randevúzástól és inkább otthon marad, és ettől szenved. Egy sikertelen vállalkozó hiába rakja ki a villogó táblát, jelezve, hogy nyitva van, mégse jön be soha senki – ez vonatkozik a saját életére is.

Nem fogalmazunk meg üzenetet: hogy lépjen ki mindenki, segítsen magán vagy másokon, nem ez a célunk, hanem hogy mi foglalkozunk a problémákkal. Ha felismerjük és bemutatjuk, lehetőség, hogy kiutat találjunk. Én úgy látom, hogy nagyon sokan szenvednek. Mindenki élete egy pontján érzi ezt, nincs hova tovább, és jó, ha van segítség. Mert sokszor nem tudjuk magunk megoldani a problémát.

A darab nem attól érdekes, hogy milyen mondatok vannak benne, hanem mert bármikor történhet, és rá tudok mutatni emberekre: ez ő, az ő, és én is lehetnék – hallottuk a rendezőtől.

A SIKER TITKA A KREATIVITÁS

– A csoport ősztől dolgozik a szövegen, én később mint „külső szem” kapcsolódtam a munkába, akkor, amikor a gyakorlati megvalósításra került a sor, amikor kezdtek összeállni a jelenetek – magyarázza Léphaft Ágnes, akinek rendezőasszisztensként, két „lábon járó jegyzetfüzetként” fel kell írni azt, amit esetleg másként kellene gondolni, megvalósítani. – Nagyon sok szálon fut a cselekmény, sok a szereplő, és nagyon sok apró részleten múlik a darab megvalósítása, és az egyéni karaktereknek létrejötte az egészben. A csoportmunka sikere mindenkinek a kreativitásán múlik. A rendező ötleteit, alapelképzeléseit követve alakulnak ki jelenetek. Vannak, akik több mint tíz éve tagjai a diákszínpadnak, tehát nem ismeretlen számukra ez a folyamat. Van, akinek kialakultak a módszerei arra, hogy hogyan valósít meg valamit a színpadon.

A DIÁKSZÍNPAD ÉLETÜK FONTOS RÉSZE

– A darabban én vagyok az, aki állandóan szerelmes szeretne lenni, de nem megy neki – mondja Subašić Dunja. – Ilyen szerepet eddig nem alakítottam. Utóbbi alkalmakkor inkább mozgás-centrikus előadásokon dolgoztunk, kicsit le is szoktunk a szövegről, a szövegelemzésről meg a szövegtanulásról. Ez a nagy változás jól jött. A szerep megformálásában a legtöbbet a rendező segít. Remek csapat vagyunk: tudjuk egymást inspirálni és motiválni, és tudunk egymásnak segíteni mindenben.

Dunja úgy érzi, a diákszínpad már régóta az életének fontos része.

– Nem is szoktam elemezni, miért csinálom, miért esik jól, egyszerűen ez olyan dolog, amelyet nem szeretnék abbahagyni. Balettozok is. Különben francia nyelvet és irodalmat tanultam. Elkezdtem filmprodukcióval foglalkozni, valójában ebben látom magam.

Dévai Tibor Botondot alakítja.

– Mozgássérült feleségem miatt szökök a valóságtól, a munkába temetkezek. Számomra nagyon érdekes, hogy mindenki ismer olyan személyeket, amilyenekkel a darabban találkozunk, de amikor meg kell formálni ilyen személyeket a színpadon, akkor nehéz. Nem mondom, hogy nem jött össze, de komplikált volt, legalábbis nekem. Mert nem vagyok házas, és nincs mozgássérült feleségem/barátnőm, senkim, aki mozgássérült lenne. Nem tudom, hol meghúzni a határt, hogy viselkedjem, mert nem tudom, én hogyan viselkednék ilyen helyzetben. Mondom is a szövegben, hogy minek vettem el, de most már nem hagyhatom el. És nem tudom, hogy valójában ugyanígy érezném-e, döntenék-e mellette, vagy el sem venném. Mert olyan részleteket érint meg ez a karakter, hogy jól el kell gondolkoznunk magunkon és a társadalmon. Ezek olyan helyzetek, amelyekről újságban olvashatunk… – mondja Dévai Tibor, aki harmadéves az angol szakon, és úgy érzi, az egyetem és a színház kitölti egész életét.

Léphaft Ágnes a próbák körülményeit ecseteli:

– Mivel szerteágazó érdeklődésű tagjaink között vannak diákok, egyetemisták, és vannak, akik már dolgoznak, és a színházban nem mindig kapunk termet vagy teret, ezektől az összetevőktől függ, hogy mennyire tud létrejönni az összpróba vagy csak részpróba. Mindenkinek a jóindulatától függ, mennyire vagyunk türelmesek egymáshoz, és hogy mennyire értékeljük egymás drága szabadidejét. Most már azonban a célegyenesben vagyunk, összpróbákat tartunk.

A díszletről és a jelmezről Crnkovity Gabriella elmondja, nincs rá anyagi keretük, a semmiből kell mégis valamit teremteniük, de ők találékonyak.

Érdeklődéssel várjuk ezt a bemutatót, amelyre március 26-án 19 órakor kerül sor az Újvidéki Színházban. A Csoportképet (természetes fényben) azonban a rendező és asszisztense a 16 éven aluli fiataloknak nem ajánlja, mert nagyon komoly dolgokról szól, azokkal még korai lenne őket terhelni.