A Szegedi Szabadtéri Játékok a Himnusszal kezdődött és ugyanezzel zárult, amit jelképesnek is tekinthetünk, hiszen az utolsó előadás ezzel a „a dallal” zárul, voltaképpen a rockopera betétdalának számít. A közönség természetesen feláll a Himnusz hangjaira, és állva is marad, a zárójelenet pedig átfordul tapsrendbe. Mellettem sokan leültek, mások állva maradtak, és úgy tapsoltak tovább, mert úgy vélték, hogy kijár ez a tisztelet a harmincéves rockoperának és az új adaptációnak is.
Lassan minden ünnephez tapad valamilyen zenemű, ahogyan az újévi koncerthez a Kék Duna-keringő, a karácsonyhoz a Diótörő. Augusztus 20-ához, ha jól számolom, eddig nyolc István, a király kötődött, és ez is egy szép hagyomány, hogy mindig minden jegy elkel erre az előadásra.
Egymást követő generációk fülében ragadtak meg a dalok, tehát nemigen kell elmesélni senkinek, hogy miről szól. A néző részben arra összpontosít, hogy mi változott. Elsősorban az előadásmódban, másrészt a társadalomban, mintha ez lenne a közérzet lakmusza.
Közben egyik feldolgozás sem kerülheti meg az összehasonlítást az ősbemutatóval. Sokáig az első volt az etalon, akkor azt suttogták, hogy egy kicsit Kádár is benne volt István jellemének erélytelenségében és a rákényszerített döntéshozatalokban. A királydombi előadás kicsit kenetteljes volt. A következő években pedig egyre deprimálóbb lett, legtöbbször a végzetébe menetelő országot jelenítette meg.
Korábban inkább csak a dalok sorrendjéből állt össze a produkció. Alföldi Róbert rendező érdeme most az, hogy a darabot gördülékennyé tette. Néha egy mondattal, máskor csak gesztusokkal, lehetőleg nem írva át semmit, nem „bántva” a zenét.
Neki abban is nagy tapasztalata van, hogyan szülessen újjá bármi a keze nyomán. Emlékezzünk csak vissza pályakezdésének emlékezetes rendezésére, A velencei kalmárra. Először bontotta meg a verses formát is Nádasdy Ádám arra az alkalomra készült fordításával. És itt alkalmazta azt a vaskeretes szerkezetet is, amely képes kitárni, majd börtönszerűen bezárni a teret. Most a rozsdás korona volt az a szerkezet, ami elmozdulásaival új helyszíneket teremtett. A másik elem, melyet szintén ott alkalmazott, a korabeli ruhák. Nagyon egyszerűnek tűnik, mégis hatásosak az öltönyök, nyakkendők, mert a cselekményt közelebb hozzák a mához.
Alföldire az is jellemző még, hogy kicseréli a szereplőket. Nem olyan karakterek játsszák, mint akik korábban, ne csak a színész legyen másmilyen, hanem a szerep is változzon általa.
István szerepére mindenképpen szerencsés választás volt Feke Pál, hiszen ő már megvívta a harcát ezért a szerepért A társulat című tévés válogatószériában. Eggyé vált ezzel a szereppel, mégis nagyon más, mint amilyen az Ősistván volt. Ő valóban olyan öltönyös úriember, hogy képes volt akár levegőt énekelni, csak hogy ne énekelje túl az amúgy gyenge hangi adottságokkal szerényen rendelkező prózai színészeket.
Alfödi a szereposztással azt is bizonyította, hogy (majdnem) mindenki helyettesíthető. Deák Bill Gyulára szívesen emlékezünk vissza, de amilyen fergeteges tudott lenni Novák Péter, már nem jut eszünkbe, hogy helyettesített volna valakit, hanem az, hogy önazonos volt. Ugyanez a helyzet Laborccal is. Az ősbemutatónak ugyanis emblematikus figurája volt Nagy Feró, hozta magával korábban betiltott dalát, a Nem kellt is, őt tényleg feketelistára tették a punk miatt. A Beatrice úgy lett egy generáció zenekara, hogy a hivatalos médiában éppen a fénykorukban nem jelentek meg. Azért fontos ezzel bevezetni az új Laborcot, mert Szemenyei János nem Nagy Feró epigonja akart lenni, hanem saját generációjának hiteles képviselője, a darab egyik legkiválóbb szerepformálója.
Itt tér vissza a rendező először a forráshoz: behajt egy Trabantban a színpadra Varga Miklós és Nagy Feró, az első szereposztás két nagy ellenfele. Kis zászlócskával integetnek. Megható is, emlékeztető is, főhajtás is. Nem azért jöttek, hogy kigúnyolják őket, a múlt nem arra való. Arra viszont igen, hogy ironikusan viszonyuljunk hozzá. Ebben rejlik a rendezés legnagyobb erénye. Az irónia felveti a többértelműséget és a nyitottságot. Sokszor vetődik fel a nézőben, hogy itt történt valami, és újra megnézném. Nem véletlenül lehetett ott látni a záróelőadáson is Bródy Jánost, még egyszer meg akarta nézni ott, azon a helyen, a Dóm téren az előadást, ahol maga a templomháttér természetes kulisszája is megemelte a produkció vizuális hatását.
Vannak művészek, akik a puszta jelenlétükkel is betöltik a jelenetet, még a szabadtéri színpad óriási terében is. Feltétlenül ilyen markáns alakítás volt Udvaros Dorottyáé.
A szereposztás egyetlen gyenge pontja Stohl András volt, végig hiányzott a színpadi jelenléte, ezért nem lehet tudni, milyennek képzelte a rendező Koppányt. Ott bizonytalankodott valaki, akivel kiénekeltették ugyan a magas hangokat, mégis helyenként hamisra sikerült, a dalbelépésekhez is nagyobb koncentráció kellett volna. Hiába pipiskedett folyton, Istvánnal való párharcában nemcsak azért maradt alul, mert alacsonyabb. Ha már az összes szereplő esetében változtattak a dalok stílusán, akkor Koppány vajon miért próbálta utánozni Vikidált? Istvánnak ebben a párharcban hiányzott az ellenfele. Pedig Feke Pál már alig énekelt a duettekben, csak suttogta a szavakat.
A koreográfus zseniális munkájának köszönhetően a táncosok színpadi jelenléte viszont erőteljes volt. Némelyikük alakváltozása arra is érdemes volt, hogy a néző végigkövesse. Mintha a „tömegé” lett volna alapvetően a főszerep, amely folytonosan új formációkat hozott létre, új helyzeteket teremtett, meghatározta a darab dinamikáját.
Végül ugyanilyen dicséret illeti a zenekart (az Óbudai Danubia Zenekar Kesselyák Gergely vezénylésével), melyet a rendező a korona tetejére helyezett, onnan szórták szét a zenét, olyan tökéletes összhangban, ahogyan a nézők fülében sokáig megragadt. Még sosem távoztam előadásról ennyi dallamokat fütyörésző nézővel együtt.
