Fekete Péter (Benedek Miklós fotója)
Fekete Péter rendező a békéscsabai Jókai Színház igazgatója, ezenkívül a Vidéki Színházigazgatók Egyesületének elnöke. A Színiiskolák Nemzetközi Találkozóján beszélgettünk vele a vidéki színházak és azon belül a békéscsabai intézmény helyzetéről. Első kérdésünk az volt, hogy mit is takar a már említett Vidéki Színházigazgatók Egyesülete.
– Magyarországon az előadó-művészetre vonatkozó törvény értelmében a nemzeti és egyéb kiemelt színházak állami támogatásban részesülnek. Ezek a kiemelt színházak egy része Budapesten található, de jelentős része vidéken helyezkedik el. Mind a tizenkilenc megyeszékhelynek van egy kiemelt társulati tartalommal bíró kőszínházi épülete. Ezek nagyon jelentős tradicionális színházak, amelyek között van 130-140 éves is. Ezeket a színházakat a megye, illetve a megyeszékhely működteti, viszont az állam is hozzáteszi a maga részét. Nagyon durván úgy lehetne meghatározni, hogy a működés költségeinek egyharmadát a város adja, egyharmadát az állam, a fennmaradó részt pedig saját magának kell előteremtenie. Ezek a színházak nagyon hasonló struktúrában működnek, hasonló a bemutatott előadásaik száma, a nézőszámuk, a bérletrendszerük, a személyi állományuk. Nagyon nagy különbség nincs közöttük, ezért ezek a színházak egy egyesületbe tömörülnek, a Vidéki Színházigazgatók Egyesületébe. Időről időre szakmai találkozókat tartunk, megosztjuk egymás között a tapasztalatainkat, koprodukciókat kötünk, sőt egymás díszleteit is fölhasználhatják. Ez utóbbi a közpénzzel való nagyon helyes és hatékony gazdálkodás. Amikor Európában a magyar színházról beszélnek, akkor nagyon kevesen tudják, hogy ez egy ilyen rendkívül jól szervezett, rendkívül stabilan felépített rendszer szerint működik. Európában egyedülálló az úgynevezett TAO, vagyis társasági adó rendszerünk, amely szerint nemcsak a kiemelt színházak, hanem az alternatív társulatok is támogatáshoz juthatnak. Az intézmények jegybevételük nyolcvan százalékáig fogadhatnak társaságiadó-befizetést, tehát egy-egy bejegyzett cég az adóját adhatja a központi költségvetésnek, de adhatja a kedvenc színházának is. Ennek értéke Magyarországon 15-16 milliárd forint körül mozog, és ennek egy jelentős részét a kőszínházak kapják, de a kisebb társulások is. Fontos még elmesélni azt is, hogy ezek a vidéki kőszínházak más módon is támogatják az alternatív színházakat, hiszen befogadják az előadásaikat, sőt olykor koprodukciókat hoznak létre.
Miért volt szükség egy ilyen egyesületre, miért kellett így különválasztani magukat a fővárostól?
– Nagyon más a működési stratégiánk. A budapesti színházak nagyon specifikusan, csak a saját műfajukban dolgoznak, a vidékieket összeköti azonban az, hogy minden műfajban otthon kell lenniük. A fővárosi néző 30-35 színház közül választhat. Eldöntheti, hogy egy zenés színházba akar-e menni, vagy egy művészdarabot akar megnézni, esetleg egy mesedarabot a családjával, vagy egy operettet. Ez semmiképpen nem szembenállást jelent a budapesti színházakkal, hanem ez egy olyan specialitás, amely összeköt bennünket.
Milyen a színészek átjárhatósága a színházak között?
– A vidéki színházak leginkább, így a miénk is, a színészek 80 százalékát a saját társulatukból töltik ki, és csak egyes karakterekre hívnak vendégeket. Ha olyan karakterre van szükség, aki nincs az adott színházban, vagy sztárt akarnak bemutatni, hisz a közönség időről időre igényli, hogy a televízióból ismert előadót lásson. Arra nagyon kevés lehetőség van, hogy az egyik színházból a másik színházba átjárjanak. Ez talán a koprodukciók esetében gyakoribb.
Mekkora személyzete van egy vidéki színháznak?
– Ez nagyban függ a város nagyságától is. Egy 60-80 ezres településen, mint amilyen Békéscsaba, körülbelül százfős a színházi rendszer. Nekünk 25 fős a színészi állományunk, a többi a műszaki állomány, adminisztráció, háttértárak. Nagyon fontosak a háttértárak. Hisz ez egy üzem, amelyet hajnaltól éjfélig működtetni kell. Még ha csak egy ember is áll a színpadon, akkor is 30-40 további személy dolgozik körülötte.
Mekkora a vidéki színházak nézőszáma?
– Csak Békéscsabáról tudok pontos adatokat. A hatvanezres városból tizenkétezer ember bérletet vásárol. Ez egy lenyűgöző arány! 12 000 ember elsétál egy pénztárhoz, előveszi a nehéz munkával megkeresett pénzét, lerakja a pénztárablakba, és egy évre előre megveszi a jegyét, úgy, hogy még nem tudja, hogy amit egy év múlva látni fog, az milyen lesz. Ez hatalmas bizalmat és szeretetet mutat, és ez éltet bennünket.
Egy évben hány bemutatójuk van?
– Egy évben tizenhárom bemutatót tartunk. Ebből 4-5 van a nagyszínpadon, a többi az stúdiószínházi előadás. Az ötből biztos, hogy van egy nagy történelmi vagy kortárs dráma, egy vígjáték, egy zenés produkció, amely vagy mese, vagy musical, vagy operett. Fontos, hogy közpénzt költünk, tehát közfeladatunk is van. Nem az önmegvalósítás, az öncélú művészkedés a cél, hanem hogy a társadalom aktuális problémáira reagáljunk. Nem akarjuk mi tanítani a nézőket, meg helyettük gondolkodni, de nekünk azzal kell foglalkoznunk, ami körülvesz bennünket. Például, ha Ibsen Nóráját bemutatjuk, akkor azt azzal a hittel tesszük, hogy az a házaspár, aki megnézi, másnap reggel egy kicsit jobban odafigyel egymásra. Igenis elvárom a színházcsinálóktól, a rendezőktől, hogy produkciójukkal legyen konkrét céljuk. Ifjúsági darabok esetében ez kicsit könnyebb, hiszen megnézzük, mik az oktatási és nevelési célok, és olyan darabot választunk, amely valamilyen módon ehhez alkalmazkodik. Ez nem mindig a kötelező irodalmak színpadra állítása, de az is lehet. Ha egy Toldit bemutatunk, akkor tudjuk, hogy azzal segítjük a tanárok munkáját, mert itt meg tudják nézni, és utána összevetik, hogy milyen, amikor elolvassák, és milyen amikor a színpadon látják. Van, amikor egy nevelési célnak, például a környezetvédelemnek vagy a toleranciának megfelelő témájú darabot mutatunk be, amivel segítjük a tanár munkáját, mert a produkción keresztül tudnak a problémáról beszélni.
Mit lehet elmondani a Jókai Színház mostani évadáról?
– Egész komoly csodát éltünk meg, hiszen a 13 darabunkból hatot hívtak fesztiválra. Egy fesztiválmeghívás mindig azt mutatja, hogy a darab nemcsak nekünk fontos, hanem a szakma is odafigyel rá. Talán a legkülönlegesebb produkciónk a Bernarda Alba háza volt. Hihetetlen munka előzte meg. Szeptemberben idehívtunk egy tánctanárnőt Barcelonából, hogy bevezessen bennünket a flamenco világába. Attól fogva a színésznőink esténként a táncterembe mentek flamencót tanulni. Három hónap után eljutottak ennek a világnak egy olyan szintű megértéséig, hogy aztán a rendezőnek csak mozaikszerűen össze kellett raknia a részeket. Legújabb premierünk egy izgalmas táncshow, egy nonverbális előadás, az Orient, amelyet jómagam rendeztem, és a másság elfogadására igyekszik felhívni a figyelmet. Végigtekintünk az Orient expressz útvonalán Párizstól Isztambulig. 1914-ben Belgrádnál, Zimonynál dőlt le a híd, amely megszakította az útvonalat. Én azt a kérdést tettem fel, hogy miért dőlnek le a hidak. Az okokat keresve azt az üzenetet küldöm, hogy ha nem ismerjük meg egymás kultúráját, akkor mindig le fognak dőlni valamiféle hidak.
Milyen előadásokat terveznek jövőre?
– Régen volt már nagy magyar klasszikusunk, valószínű, hogy a Bánk bánt fogjuk bemutatni jövőre, de a Légy jó mindhaláligra is nagyon várunk. Átvisszük az éppen most készülő, Csiszár Imre által rendezett Tévedések vígjátéka Shakespeare-darabot, és Katkó Ferenc fog rendezni egy Lila ákácot. Nagyon sok castingunk lesz, ahol fiatalokat szólítunk meg a városból, és versenyeztetjük őket. Ez egy jelentős akció lesz, a televízióban is hirdetni fogjuk, és szavazhatnak az emberek. Egy kicsit színházlázba fogjuk hozni a várost.
