A Magyarkanizsai Jel színház Wilhelm-dalok című előadása különdíjat kapott az idei Pécsi Országos Színházi Találkozón. Az előadás Tolnai Ottó műve nyomán készült, melyet éppen két évtizede vitt színre Nagy József és Bicskei István Orfeusz létrái címmel. A produkció tavaly újjászületett, ennek kapcsán beszélgettünk, az előadás címszerepét húsz év után ismét magára öltő Bicskei István színművésszel.
Hogyan jött az ötlet a darab felújítására, és milyen volt Tolnai Ottó szövegeihez nyúlni ismét?
– Tulajdonképpen Nagy József (Szkipe) ötlete volt, hogy újítsuk fel a darabot, meglepetésnek szánta Tolnai Ottónak, ő nem is tudott róla. Érdekesnek tűnt, hogy az 1991-es előadás, az Orfeusz létrái egy mozgásszínházi produkció volt, egy mondatot leszámítva teljesen néma, s itt pedig megszólaltatja Vilit. Őszintén szólva, számomra az előző fizikailag nehezebb volt. A versek jó részét már ismertem, tudtam is, egyet-kettőt cseréltem le azok közül, amelyeket Szkipe beválogatott. Tolnai Ottó világát jól ismerem, a szerzőt is és a műveit is. Például amikor Párizsból autóval jöttünk haza Jóskával, ami egy tizenkét órás út, a szövegeit hallgattuk felvételről egész végig. Ő számomra egy nagyon tömör, inspirálóan ható információforrás.
Bizonyára érződött a mostani előadáson, a gondolatiságát tekintve is, hogy az Orfeusz létrái óta eltelt húsz év.
– Természetesen, hát eleve az eltelt húsz év Nagy Jóska alkotóművészetében is nyomot hagyott, ő is már halad egy bizonyos irányba, egy belső késztetéssel egyre inkább leegyszerűsíti a dolgait, ahogy ezt már láttuk az utóbbi előadásaiban, inkább a miniatűr kis dolgokra koncentrál mostanában. Abban, amit ő csinál ebben, például van, aki Liszt Ferencet látja benne, de egyébként egy imaginárius figura, aki lehet Isten is, a Teremtő is, a kontaktus kettőnk között is inkább belső, de nyilván az öreg Vili is érzi, hogy ott van és lereagálja azokat a kis jelenteket, amelyeket ő csinál. Érdekes, hogy a Kárpát-medencéből kilépve sokan nem értik meg ezt a világot. A nyugati társadalmakban a bolond figurákat elrejtik, nálunk pedig szabadon járkálnak. Persze nehéz meghatározni hol a határ normális és abnormális között. A bolond figurája színpadon azért érdekes, mert egyszerre tud kimondani groteszk, abszurd dolgokat is. A mostani előadásban versek mellett van egy filozófiai rész is, amellyel az előadás kezdődik, ide Gilles Deleuze és Friedrich Nietzsche szövegeiből idéztünk. Elég nehéz szöveg, nem könnyű megérteni, ezért igyekszem is tagolni, sőt, hogy a közönség a figyelmét még inkább összepontosítani tudja a mondanivalóra, Cigonya alias Dobó Tihamér hangján mondom el ezt a részt. Ő is egy lényeges figura az életemben, még kamaszkoromban kezdtem el utánozni az Aranyhalban a haverok között, miközben sörözgettünk, és olyan jól ment, hogy a vendégek is tekingetni kezdtek, hol van Cigonya. Ez eljutott az ő fülébe is, s egy este lejött, amikor ott voltunk, leült az asztalunkhoz, és azt mondta, no, kis Bicskei, halljam, majomkodjál nekem itt egy kicsit. Hát elkezdtem utánozni, és megtetszett neki, összebarátkoztunk. Az ő figurája is végigkísér ebben az előadásban.
Milyen tapasztalatokkal tért haza az idei POSzT-ról?
– Az előadás napján érkeztem meg, nem sok előadást láttam, mert közben másutt is játszanom kellett. Hát a díj az közös, és persze nagy öröm. Szkipe nem lehetett itt, mikor átadták, Párizsban volt éppen. Ami számomra érdekes volt, az a fesztivál csúcspontja. A gálaműsort Fekete Péter rendezte, és az Orient Expresszről, a nyugatot és keletet jelképesen is összekötő vonatról szólt. Amikor kiosztották a díjat, a felszólalásnál előjött belőlem Cigonya: Irtózatosan örülök… biztos a Jóska is örül. (Hatásszünet) De ő most Párizsban van… de nem baj, majd felszállok a következő vonatra, e’mék, oszt e’viszem neki a díjat.
Értette a közönség?
– Abszolút. Utána többen gratuláltak, hogy Bütyök, ez volt a legjobb beszéded.
Az Orfeusz létrái óta önnel is eltelt húsz év, milyen változásokon ment át, és milyen előadásokban láthatja a közönség mostanában?
– Az elmúlt húsz évben én is rengeteget tapasztaltam, áttértem most a kőszínházra, ott játszom Debrecenben, pedig amikor hazajöttem, azt mondtam, én nem akarok már dumaszínházban játszani, különösen a több mint két évtized után, amit a Jóskával töltöttem. Azt mondtam, engem ez a színház érdekel, nem is akarok mást csinálni – elég nagyképű kijelentés volt, de aztán, hogy Domit idézzem: Élet jönni és vágni engem nyakon. Voltak hullámvölgyek, és muszájból is, meg nyilván a véremben volt az azt megelőző néhány évtized (számol), hiszen éppen ötven éve, hogy színpadra léptem, 1965-ben. A Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínházhoz csapódtam, majd onnan továbbléptem, és Vidnyánszky Attila hívott meg a Halotti pompa című Borbély Szilárd versei alapján készült előadásba, ami egy nagyon nagy élmény volt. Az a mód, ahogyan Vidnyánszky dolgozott, nagyon közel állt a Nagy Jóskához. Oleg Zsukovszkij volt a koreográfus, és nagyon sok jó színész játszott ebben a darabban. Eleinte nagyon nehezen indult, azt hittem, kapunk szövegkönyvet, de aztán nem, az utolsó pillanatban kérdeztem, hogy hol a szövegkönyv, a rendező mondta: nyugodj meg, Bütyök, majd lesz. Elolvastuk a szöveget, beszélgettünk, gondolkodtunk, meghívtuk a szerzőt, és végül született egy nagyszerű előadás. Most találkoztam Vidnyánszkyval is a POSzT-on, kérdezte, mikor újítjuk fel a Halotti pompát. Ez volt az első munkám Debrecenben, azután Gemza Péter lett ott a művészeti igazgató, ő és Ráckevei Anna, akivel együtt játszottunk a Halotti pompában, ők hívtak meg Debrecenbe ismét, és tavaly ősszel készült el az Istent a falra festeni című előadás, amelyet Mészáros Tibor színművész rendezett és írt egy regény alapján. Ezután játszottam még a Segítsd a királyt!-ban, és az idén benne vagyok a Mester és Margaritában is, amelyet szintén előadtunk a POSzT-on is. De most már egyre inkább foglalkoztat a gondolat, hogy visszavonulok a színháztól.
Miből fakad a visszavonulás gondolata?
– Amiért belegondoltam, hogy abbahagyom, az a szörnyű ellentét, amely Magyarországon van. A színházban az elmúlt években eddig is erőteljesen két oldal alakult ki, megmagyarázhatatlan, hogy miért vannak egymás ellen, mégis mára teljesen kettészakadt. Én mindig valahol a kettő között mozogtam, nagyon szeretem a független, alternatív színház produkcióit, ismerem a színészeket, jó baráti kapcsolatban vagyunk, én csak azért, mert valaki egy bizonyos pártnak a tagja, nem közösítem ki, de azokkal sem értek egyet jelen pillanatban, akik ellenzékiek, és ócsárolják azt a kormányt, amely kimutathatóan jól végzi a dolgát. Nagy Józseffel beszélgettünk erről, hogy ő is már itt van pár éve, és nem értjük ezt, Franciaországban sosem volt ilyen problémánk. Pedig ott is volt jobboldal, baloldal, mégis soha nem volt probléma. Az volt a fontos, amit csinálunk. De itt most úgy fest, ez a két oldal bezárult és teljesen kettévált, így pedig én nem dolgozom, kivéve, ha Szkipe kér fel. Van sok más dolgom is, amivel szívesen foglalkoznék, sokat kellene írnom, szeretném megírni az életem történetét, meg van egy bizonyos dolog, amely már hosszú évek óta foglalkoztat, egy könyvtárnyi anyagot gyűjtöttem is hozzá ez idő alatt, ezt kellene feldolgoznom. Most jól érzem magam itt, Magyarkanizsán, mindig is jó volt itthon, itt a Tisza mellett megnyugszom egy kicsit.
