Aludni kell minden örömre, bánatra, minden leírt mondatra. A fájdalomnak enyhülni, az örömnek csendesednie kell, mielőtt papírra vetjük, mielőtt visszavonhatatlanul megosztjuk mással, a nagyérdeművel is. Ez lenne az ősi szabály, melyet csak ritkán tartunk be. Én sem teszek másként, sietek, elsősorban érzelmeimre hallgatva leírom: Részese voltam egy darabnak. Megrendülten néztem, hallgattam. Keserédesen fogva tartott. Mint egy papírdoboz, ültem az Újvidéki Színház kistermében. Díszlet voltam. Kiszolgáltatott, önmagamnak, akár Crnkovity Gabriella Tamara szerepében Vaszilij Szigarjev: Guppi című darabjában. Igen, itt a lelátóvá alakított nézőtéren nem lehet hátradőlni. Ez nem szappanopera. A tanyaszínházon szocializálódott rendező (Hernyák György) bizonyára ezt az apróságot sem a véletlenre bízta. Drámát nézünk. Javarészt két ember, Crnkovity Gabriellán és Pongó Gábor van a színen amíg Balázs Áron ki nem ugrik a sifonérból. Fölöttük az angyalok kara talpig patyolatban (Figura Terézia, Giricz Attila, Kőrösi István, László Judit). A szerelmi háromszög mindig dráma. A dráma nem mindig szerelmi háromszög. Ennek a darabnak semmi köze a házasságtöréshez. Lélektörést nézünk. Két sérült ember, áll szemben élettel/egymással/önmagával/velünk. Úgy éreztem a beszélt nyelv fölösleges. Hangulatkeltő szavak, szűkölés, nevetés elegendő lett volna, hiszen nem emberek beszélnek, viszonyulnak egymáshoz csupán dobozok. Dobozemberek. A nevetés itt álarc, amely mögé elrejtőzhetünk és szomorú dolgainkról röpke leltárt készíthetünk, amíg Tamara apró gesztusaival, megmosolyogtató ismételgetéseivel, együgyűnek tűnő révületével bebizonyította, nem szemlélők vagyunk. Lejött a színről, a papírdobozokból épített díszletből átlépett az életbe. Oda ült mellénk. Borzongva tapasztaltam, nem színművet nézek. Tudom, nincs tragikusabb, mint amikor az abszurdum komikussá válik. Ezt megérezni mégis más. Fáztam. Ugyanakkor felemelő volt, hogy ez itt és most megtörténhet. Van. Katarzis. Az angyalok fényes karával szemben álló dobozvilágban tökéletesen megmutatkozik: a színész arca tiszta. Tiszta alkotás, hiszen önmaga által, művészetével ad egy többletet. Magatartást kínál. Ezért vagyunk bűntársai. Ezért jövünk színházba. Ki kell takarni a színészt. A nagy csillogásban, fénykavalkádban, sokszor nem látjuk, nem találjuk a színész arcát. Nincs nagyobb kiállás, mint amikor a költő ír, a festő képet alkot, az asztalos ajtót készít, a színész pedig kiáll és a fénnyel, a közönséggel szembe néz. A művészet alapkövetelménye, hogy az alkotó arca tiszta legyen. Az örök emberi mindig több, mint a napi politika, amely nem több, nem kevesebb, csupán más játékszabályok szerint működik. A politikus nem lehet őszinte, hiszen önmagát semmisítené meg. A művész alkot, a politikus ügyeskedik. Mindenki teszi a dolgát. A baj ott kezdődik, amikor a politikus elhiteti magával, hogy művész, a színész pedig Madáchból, Shakespeare-ből napi politikát fabrikálva, vagy a szószékhez kiállva vezérnek érzi magát. Pedig csak ügyeskedő lett. Igen, ez is eszembe jutott, amikor megelégedéssel, örömmel tapsoltunk a színművészeknek, a darab összes alkotójának. Jó volt megállni két felvonásnyira azon az úton, amely a visszavonhatatlanba sürget. Ma már minden olyan gyorsan történik, hogy a holnap is tegnap van, jövőnket is ma éljük. Szabad, sőt kötelező. Az emberi léptéket nevetség tárgyává tette az a szabadság, amely mindenek felett érzi magát és fogva tart bennünket. Egyszer használatos göngyöleg vagyunk. Eldobjuk magunkat mielőtt megtudnánk, kik és mért vagyunk ezen a világon. Dobozlétben.
