(Molnár Edvárd felvétele)
A színház pontos működését nem ismerem. Proszcénium, zsinórpadlás, takarás, fény és sötétség, embernek álcázott ember, maszk és pőreség mögé rejtett egyéniségek, kapcsolatok, viszonyok. Bármivel vagy semmivel. A színpad, tér, átjáró ember és világ, ember és ember között. A tér, köz hely. A művészettől függ, hogy a közhely mivé lesz. A művészet a közhelyben is elfér, a közhelyben is megmutatkozik, megmutatkozhat. Így lesz művészet egy bicikli, egy preparált pianínó, egy ital, egy fecskendő, egy dal, egy fájdalom, egy szétkent rúzs, egy élet. Hogy miként? Nem bárhogy. Valahogy. Talán úgy, ahogy a Mezei Kinga rendezte, játszotta, énekelte Piaf-tisztelgés, a Piaf-marche, amely a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és az Újvidéki Színház közös produkciójaként szerepel a műsoron.
Énekes darab. Ó, szegény – sóhajtanak sokan. Egy élő zongorista (Varga Iván), egy makró, menedzser vagy miféle férfi és alakváltozatai (Mészáros Gábor/ Kőrösi István) valamint egy utcáról kerített nőcske, aki énekes (Mezei Kinga). Ó, csak ennyien és ilyen közhelyben? És szöveg sincs, csak éneklés és az is franciául? Ó, milyen olcsó hatásvadászat, könnyek és részegség. Ennyi az, ami könyvelhető, ami kívülről észrevehető, ha távolról, bár benn a teremből szemléljük, amit látunk. Ennyi, nem több, és nem először, ha a színpad negyedik, felénk nyíló fala a semmibe tátong. Ha viszont a színpad kínálta térben ülünk, akkor már egészen más. Belülről már önmagunkat is kívülről szemlélhetjük, ha az előadás része leszünk, ha szorongatott magánéletünket, múltunkat s halálbéli jövőnket megnyitjuk. A színpad és a nézőtér, ég és föld. A valóst valótlanná, a valótlant valóssá képes változtatni, de önmagában aligha. A csoda bennünk, nézőkben történik. Így folyik ez több ezer éve. Újra és újra. A közreműködésünkön múlik. Mint néző tudom, hogy a színész is tudja, hogy mindannyian tudjuk. Cinkosok vagyunk, egy illúzió cinkosai. Minden azon múlik, hogy a darab, a színpad, a jelmez, a díszlet, a mozgás, a hang és a fény, az előadás része leszek-e. Minden azon múlik, hogy ezen az ütközőtéren, a színpadon megjelenek-e, de nem mint néző, hanem mint kérdés, melyre a színészek adják a választ, vagy teszik fel az újabb kérdést. Ha mindezt nem érzem hitelesnek, akkor csupán színházban voltam, ha viszont igen, akkor katarzisban volt részem. Mezei Kinga Piaf-alakítása, rendezése felkínálta a katarzist, felkínálta a lehetőséget, hogy a magunkkal hozott élményvilágunkkal, hiányunkkal, életünkkel részt vegyünk az illúzióban és annak elfogadásával a katarzisban is. Kevés eszközzel, de épen a bennünk levő feszültségre építve mesél el egy életet úgy, hogy ő is, mi is felismerjük, akár kölcsönösen is saját történetünket benne. Mindenkinek torkán akadhat saját élete, ha Piaf életét magáénak érzi. Van, aki a fényt, van, aki az árnyakat, van, aki az éneket, vagy a fecskendőt. Mindenki valamit, a maga módján.
A színházi stílusok és eszköztárak nem érdekelnek. A színházi trendek sem. Az ember konzervatív és korszerű is egy időben. Ha a darab nem jön le a színpadról és nem érint meg, akkor vagy az előadás sikertelen, vagy én vagyok rossz befogadó. Tudom, közhely, de kapcsolat nélkül nincs kommunikáció. A kapcsolatot nem helyettesítheti a mocskos valóság hű tükrözése, az utca és a napi politika egyenes beáramlása a színházba, de az sem, ha tollboával a nyakában, énekelve spárgába cuppan a primadonna. Közvetlenül semmi sem elegendő, hogy megrázó legyen. Kell viszont valami, ami több, mint mindez. Valami művészet. Mezei Kinga felkínálja. A színen apró fájdalmakból épül az élet, erősen stilizált részletekből meg a halál. Az átmenet e kettő között az előadás. Ha a katarzist keressük, jegyet kell váltani, életre, halálra, de a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és az Újvidéki Színház közös produkciója, a Piaf-marche is megteszi.
