A Turay Ida Színház vendégjátéka telt ház előtt zajlott a Népkörben. A Svejk vagyok címszerepét Mikó István alakította, akivel színpadon láthattuk Suha Kálmánt és Rusz Milánt is.
Mikó István nemcsak színészként, hanem rendezőként, zeneszerzőként, és nem utolsósorban szinkronszínészként is jelen van a köztudatban. A Svejk vagyok adaptációját is ő írta, akárcsak az előadásban hallható dalok szövegét is. Az előadás méltán kapott vastapsot, hiszen az előadóművészet csúcsát jelenti egy monodrámát úgy eljátszani, hogy közben ne lankadjon a nézők figyelme. Mikó Istvánt szereplése után kérdeztem, hogy elégedett-e a közönség reakcióival, mivel a Svejk vagyok egy olyan zenés monodráma, amelyik kommunikál a nézőkkel.
– Remélem jól érezték magukat, elvégre a Svejk vagyok témája mindenkihez szól, úgymond az örök kisember véleménynyilvánítása mindenről. Aki viszont azt várta, hogy a Svejk történetét látja majd, az talán csalódott. Főhősünket egy butaság miatt tették ki a seregből, ezáltal pedig pláne felhatalmazva érzi magát, hogy következményekkel ne törődve, bátran kimondja véleményét. Ezt a Svejket magamra formáltam, azért tudtam azonosulni vele, mert nekem is mindenről van véleményem.
Pályája során gyakran játszott olyan karaktereket, akikkel azonosulni tudnak a hétköznapi emberek?
– Általában a különböző műfajokban is ezeket a szerepeket kaptam meg, habár nálam fura módon két véglet létezett: vagy a nagy diktátorokat játszottam, például Napóleont és Néró császárt, vagy az ilyen Svejk-típusokat. Valójában akkor érzem igazán jól magamat a bőrömben, ha a szerepemben minden együtt van: a nevettetés, a könnyeztetés, a gondolkodtatás, a csend, majd újból a nevetés. Az élet is ilyen, hol sírunk, hol nevetünk. Ez vonatkozik a Svejkre is.
A zenés előadásokat mennyire érzi közelinek?
– Olyannyira, hogy nemcsak rendezek, de szerepelek is operettekben és musicalekben. Ősbemutatókon is felléptem, például A kölyökben, amit még mindig játszanak Szegeden. Húsz évvel ezelőtt írattam meg a szerzőkkel, töretlen sikere pedig azt bizonyítja, hogy ez jó ötlet volt. Ezt a musicalt én is rendeztem Révkomáromban, ott is nagyon szerették a nézők. Ami a zenés előadásokat illeti, a mai napig is Suha Kálmán és Rusz Milán kollégáimmal létrehozunk olyan produkciókat, amelyekben nemcsak szerepelünk, hanem muzsikálunk is. Két ilyen a szívem csücske. Az egyik Móricz Zsigmond Sári bírója. Móricz Zsigmondról talán kevesen tudják, hogy nemcsak kiváló író volt, de népdalokat is gyűjtött, előadásunkban pedig ezek a dalok csendülnek fel. Másik nagy kedvencem Paul Schurek német szerző műve az Aszfaltmuzsikusok, amit szintén én álmodtam zenés előadássá. A történet utcazenészekről szól, ezért a színpadon muzsikálunk is. A zene már a kezdetektől közel áll hozzám. A Kaláka együttes alapítótagja voltam, Gryllusz Dániellel hoztuk létre 1969-ben. Négy évig az együttes részét képeztem, de miután felvettek a főiskolára, az akkori szabályok értelmében nem léphettem színpadra két évig az, és emiatt kiváltam. A Kaláka egyébként eléggé életképes, hiszen már negyvenöt éve zenélnek.
Nem lehet kihagyni a szinkronszínészi tevékenységét sem, hiszen generációk nőttek fel azokon a rajzfilmeken, amelyek egyes karaktereinek kölcsönözte a hangját...
– Ez kétféle módon történt. A magyar rajzfilmek annak idején úgy készültek, hogy felvették a hangunkat, és az alapján lerajzolták a figurákat, így lettem a Nagy ho-ho-ho-horgászban a Főkukac, Az erdő kapitányában Góliát, a Macskafogóban Lusta Dick. A másik mód az volt, amikor a már meglévő rajzfilmek karaktereiről volt szó, ilyen a Micimackó, akinek még tavaly is kölcsönöztem a hangomat, csak ez most már digitális formában történt.
Mivel foglalkozik mostanában?
– Tartok egy kis pihenőt, közben van időm fellépésekre. Nemrég befejeztem a Turay Ida Színházban Szigligeti Ede Liliomfi előadásának rendezését, utána majd a Magyar Állami Operaházban játszok a János vitézben, amelyben a francia király leszek.
