Tanja Miletić-Oručević szarajevói születésű, Mostarban élő rendező, főleg Bosznia és Hercegovinában dolgozik, de rendezett már Horvátországban és Macedóniában is. Ezúttal a szabadkai Népszínház Magyar Társulatával rendezi Biljana Srbljanović új darabját, amelynek címe A halál nem bicikli (hogy ellopják tőled). Az előadás ősbemutatója 2011-ben volt a belgrádi JDP-ben, Slobodan Unkovski rendezésében, de bemutatták már Németországban is. A darabot Brestyánszki Boros Rozália dramaturg fordítja le magyarra, az előadásban pedig G. Erdélyi Hermina, Szilágyi Nándor, Körmöci Petronella, Ralbovszki Csaba, Csernik Árpád, Pámer Csilla, Pálfi Ervin és Vicei Natália játszanak. A bemutató tervezett dátuma április 26.
– Izgalmas darabátalakulás jön majd létre, hiszen egy szerb drámaírónő műve, magyar társulattal és két boszniai vendégművésszel készül: az előadás díszlet- és jelmeztervezője Lejla Hodžić, aki szintén boszniai – mondta elöljáróban Tanja Miletić-Oručević, akivel az előadás kapcsán beszélgettem.
Hogyan került sor a közös munkára a Magyar Társulattal?
– A kellemes véletlennek köszönhető, habár a teljes története visszanyúlik a múltba. Szarajevóban voltam egyetemista 1992-ben, amikor ott is kitört a háború. Néhány hónapot viszont Szabadkán töltöttem, mivel már akkor bedolgoztam színházakba. Az itteniekkel nem szűnt meg a kapcsolatom, az elmúlt években pedig eljöttem a Kosztolányi Dezső Színház Desiré fesztiváljaira. Baráti csevegések folytán végül oda jutottunk, hogy rendezzek a Magyar Társulattal, mivel közös művészi célok vezérelnek bennünket.
Miért esett a választás Biljana Srbljanović szövegére?
– Ez is egy közös megállapodás. Megörültem neki, mert eddig még nem rendeztem Biljana Srbljanović darabot, habár figyelemmel kísérem a munkásságát. Főleg kortárs művekkel foglalkozom, és Biljanára érdemes odafigyelni. A darab története mindenki számára közeli, hiszen a hétköznapi problémákat dolgozza fel, miközben érezhető benne a kilencvenes évek eseményeinek hatásai.
Milyen az együttműködés a Magyar Társulat színészeivel?
– Csak jót mondhatok. Néztem őket előadásokban, és kiváló színészek. Lenyűgöző a rugalmasságuk, nemcsak játszanak, de énekelnek és táncolnak is. Habár ezen oldalukat nem villogtatják majd meg a most készülő előadásban, de ilyesmit nem igazán tapasztalni a volt Jugoszlávia területén működő más színházakban. Könnyen kommunikálunk, hiszen kétnyelvűek, de nekem még mindig fura, hogy egy számomra ismeretlen nyelven készítek előadást.
Mire emlékszik 1992 Szabadkájából?
– Abban az évben kezdték el játszani itt az Übü királyt, amelyet a szintén boszniai Haris Pašović rendezett. Akkor még mindketten naivan azt hittük, hogy ez a háború néhány hónapig tart, és utána visszatérünk a régi kerékvágásba. Ennyi év után érdekes az is, hogy Haris Übü királya valamilyen módon előrevetítette a szörnyűségeket, amelyek csak azután jöttek. Abban az évben nyílt alkalmam Urbán András nagyszerű előadásait is megnézni, a Woyzeckot és a Hamletet. Sok idő telt el azóta, megváltozott az itteni színház, és új színészek jöttek. Nagyon jó, hogy Vajdaságban létezik színművészeti akadémia. Pámer Csillán látszik, hogy mennyire ígéretesek a fiatalok, minden bizonnyal izgalmas vajdasági magyar színházi élet van kialakulóban. Külön örülök, hogy újból együtt dolgozhatok G. Erdélyi Herminával, akivel még Krakkóban ismerkedtünk meg.
Milyen most Bosznia és Hercegovina művelődési- és színházi élete?
– Minden a politikai áramlatoktól függ, és emiatt nemzeti jelentőségű művelődési intézmények csuknak be, miután támogatás nélkül maradnak. A színházakban sem rózsás a helyzet, minden produkció létrehozása egy harc. Ennek ellenére izgalmas darabok és előadások születnek. Még mindig foglalkozunk a háborúval, ami nem csoda, hiszen mindent megváltoztatott. Új színházi trendnek mondható a dokumentumszínház. Készítettem is ilyen előadást, amely 1992. május 2-áról szól, amikor Szarajevó ostrom alá került. Az előadás hetvenöt személy visszaemlékezéseiből állt össze. A Sarajevski Ratni Teatarban (SARTR) játsszák, amely a háborúban jött létre épp Szarajevó ostromának idején. Az érdeklődés azt mutatja, hogy szükség van a háborús témájú előadásokra.
A volt Jugoszlávia más tagállamaiban is rendezett. Mindenhol érződik a háború utáni trauma?
– Horvátországban érezni leginkább, hogy szeretnének túl lenni rajta és a jövő felé fordulni. A drámaírókat viszont még ott is foglalkoztatja a háború, habár aktuálisabb témák is előjöttek, mint például a tranzíció, a lakosság elszegényedése, társadalmi különbségek, privatizáció stb. Alkalmam nyílt Szkopjéban is rendezni, egy albán nyelvű színházban a Pinocchio gyermekelőadást. Macedóniában talán kevesebb fegyveres összetűzés volt, de az embereket nagyon megfertőzte a nacionalizmus. A színházban, ahol az előadásomat játszották, albánul ment a szöveg, a fordítás pedig macedónul és törökül, majd ezt a három nyelvet kombinálták. A gyerekeket így próbálják többnyelvűségre szoktatni, hogy megismerjék egymás kultúráját. Ez azonban csaknem egyedi eset, mert a nemzetek elkülönülve élnek egymástól. Mostar a bosnyákok és horvátok által szétválasztott város, de már nem annyira élesen, mint korábban, és végképp nem annyira, mint Szkopjéban. Minden volt Jugoszlávia tagállamban érződik valamilyen módon a háború utáni trauma, de nem kellene hogy ez ok legyen a depresszióra és a haragra. Ha a művészetekben boncolhatjuk ezt a témát, akkor az szerintem gyógyuláshoz vezethet.
