A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Desiré villamosának új projektumának munkabemutatójára kerül sor kedden, 19.30-tól. A Somniare Somnia a Nyári Mozi Színházi Közösség produkciójaként, a Kosztolányi Dezső Színház támogatásában jött létre. Az előadást Varga Heni készítette, és mint elmondta, az eddigieknél is jobban szól az önvallomásról.
– Tánc, mozgás, színház, szöveg, és mindennek a zene is szerves része. Ketten leszünk a színpadon. A Somniare Somnia valamelyest az Önálmodás folytatása, amely során előjönnek személyes kérdések: ki, hol, mikor, meddig, merre, mivel, miért és miért ne... Arra törekszem, hogy a látottak általánosíthatók legyenek. Ne saját magammal beszélgessek, hanem amit csak lehet, megosszak a közönséggel. A színház egy társas művészeti alkotótér, mivel pedig ez esetben szólóról van szó, az is kiderül, hogy lehetséges-e belső monológokon, beszélgetéseken, történeteken keresztül mindezt megosztani a közönséggel. Ha ugyanis színpadon vagyunk, akaratunk ellenére is a közönséghez szólunk, még akkor is, amikor épp önmagunkkal beszélünk. Az előadás készítése során saját magamból indultam ki. Az egész élet onnan indul, hogy levegőt veszünk. Ahhoz kell egy kis erő, amit mozdulatban fejtünk ki, és azután felszakadhat belőlünk egy sikoly. A mozdulat, a mozgás, a tánc egy közös kommunikációs létezés. Az előadáshoz választottam olyan szövegeket is, amelyek, úgy érzem, engem választottak ki életem során. Minden belső monológ a tapasztalatokból jött elő, mert lényeges az idő múlása. A jelen persze a múltból táplálkozik, de amint részese vagyok, máris a jövő felé irányulok. Tudatosan dolgozok az érzéseken, amelyeket nem szeretnék meghatározni, hogy ennyi szabadság megmaradjon – hallottuk Henitől, aki bemutatta az előadás kosztümtervezőjét, Varga Tündét is.
– Ő a testvérem, aki képzőművész. Szerintem a képzőművészet, a festészet, a szín, a forma szerves részei a mozdulatnak. Szerencsém van, hogy a testvérem ezzel foglalkozik. Sokszor és sok helyen dolgoztunk már együtt. Szeretném úgymond beletáncolni a képzőművészetét a vallomásaimba – mondta.
Antal Attila az előadás zenei részét valósítja meg, ő izgalmas próbafolyamatról számolt be:
– Elég furcsa és intim folyamat eredménye ez az előadás. Izgalmas volt a kezdetektől fogva. A próbák úgy festettek, hogy először beállítottam a hangszereimet, és elkezdtem zenélni, zajt kelteni. Heni erre reagált, és létrejött egy interakció, amelyhez gyakran egyáltalán nem fűztünk szavakat. Legtöbb próbánk úgy telt el, hogy órákon keresztül csak az intenzív zene és a mozgás létezett. Csupán annyit beszélgettünk, hogy a végén elköszöntünk egymástól. A zenével igyekszem segíteni az önvallomás előjöttét. Egyfajta szelleműzés az egész. Nem egy drámai szövegből eredő drámaiságot fejezünk ki, hanem azokat a lelki állapotokat, amelyek során megfogalmazódnak az érzések.
