Kovács Frigyes Jászai Mari-díjas színész, rendező, az újvidéki művészeti akadémia tanára és több színházunk alapítója, mostanában művészi hivatását Magyarországon gyakorolja. Sopronban játszott az Egerek és emberekben, Szegeden nagy sikerrel rendezte meg a Pipás Pistát, jelenleg pedig a békéscsabai Jókai Színházban játssza Lear királyt. A színész nemrég kis időre visszatért Szabadkára, ekkor beszélgettünk nagy szerepéről.
Hogyan kapta meg a szerepet?
– Tavaly rendeztem a békéscsabai Jókai Színházban, és egyszer úgymond felkényszerültem a színpadra. Egy másik színészt helyettesítettem a próbán. Az igazgató tanácsadója erre kijelentette, hogy színpadon a helyem, és Lear királyt kellene eljátszanom. Miután műsorra tűzték, majdnem egy évig csak azt lehetett tudni, hogy lesz Lear király és én játszom a címszerepet. Rám építették az előadást, és ez egy különös ajándék. Nem győzök eléggé hálásnak lenni a sorsnak, és annak, aki meglátta bennem ezt a figurát.
Szerepálom volt?
– Drámai szerepekben éreztem jól magamat negyven éven keresztül. Természetes, hogy erre vágytam. Ez a szerepek szerepe. Nemcsak azért, mert Shakespeare legjobbnak tartott drámájának címszerepe. Hatalmas ívet ír le, és érzelmileg széles skálán mozog: a magabiztos és sikeres uralkodástól kezdve a megalázásig, a király személyisége, tekintélye eltaposásán keresztül a megőrülésig és tébolyultságig, amibe végül meghal. Lear az egyetlen Shakespeare-hős, aki nem kard által veszti életét, hanem lelki fájdalmak miatt szakad meg a szíve. Learen kívül az előadásban még sok jelentős szerep van, ez tehát nem egy főszerep, inkább címszerep. A bemutatóval pedig számomra nem fejeződött be az alkotói folyamat. Húsz bérletes előadást játszunk, a tizenharmadik repríznél tartunk, és eddig egyik sem volt rutinszerű. Mindegyik előadás alkalmával megpróbálom ezt a szerepet továbbépíteni.
Hogyan fogadta a közönség?
– Voltak félelmeim ezzel kapcsolatban, mert Békéscsabán főleg könnyedebb előadások készülnek. Ennek ellenére olyan visszajelzéseket kaptunk, hogy végre egy fajsúlyos darab, ami nem csak a szórakozást célozza meg. Szereti a közönség, nem nagyon voltak üres székek. Azok is megnézték, akik egyébként nem járnak színházba.
Miről lebbenti le a fátylat ez a mű?
– Az emberben a gonoszt vizsgálja, és azt a kevés jót, amit találhat benne. Lear mellett lényegében két pozitív figura állt, akiket ő elhajtott, mert a hatalmi konvenció ezt követelte: lánya Cordelia, valamint leghűbb társa az uralkodásban és szenvedésben, Kent, aki később Caiusként tér vissza. Ők tartottak ki végig mellette, és tulajdonképpen az életüket áldozták érte. Ez egy tanulságos történet, meg kellene nézniük a politikusoknak, mert az uralkodás természetrajzáról is szól. A darab akár a köpönyegforgatás nagy tanulmánya is lehet, ami, mint tudjuk, az egyik alapvető emberi tulajdonság, hiszen félelemből és érvényesülési vágyból táplálkozik.
Az előadást Chris Rolls rendezte. Milyen volt angol rendezővel dolgozni?
– A színházi emberek között létezik valamiféle titkos egyetértés. Egy tehetséges, agilis, ambiciózus, nagy jövő előtt álló fiatal rendezőről van szó, aki jól ismeri a Shakespeare-opust. Főleg operákat rendez, tulajdonképpen a Lear is olyan, mint egy opera. Fordító segítségével értettük meg egymást, ekkor bántam meg legjobban, hogy nem tudok angolul. Emiatt nem sikerült jobban elbeszélgetnem vele. Ráadásul a fordító nem volt színházi ember, és ez sok időt elvett a próbából. Amúgy is kevés ideig próbáltunk, mindössze öt hétig, és ebbe ünnepek is beleestek. Tetszett a rendező módszere, mert a színészre épít, hasonlóan rendeztem én is Magyarországon.
Dobó Kata Magyarország egyik legismertebb színésznője. Vele milyen volt játszani?
– Először játszottunk együtt és kellemesen meglepett. Őt tévesen celebként tartják számon, pedig rendkívül kedves, aranyos és nagyfokú szakmai alázat jellemzi. A munka és a kollégák iránt maximális tiszteletet tanúsít, és nagyon jó színésznő. Nagyon jó a szemébe nézni a színpadon, beszédes a jelenléte. Színészként és emberként is csak jókat mondhatok róla.
Milyen előadást láthat a közönség?
– Ez az előadás iskolapéldája annak, hogyan lehet egy ötszáz éves darabot a mába helyezni és úgy eljátszani, hogy ne látszódjanak rajta a beavatkozások. Mészöly Dezső veretes költői szövege teljesen mai díszletben hangzik el, egy morbid, gyárcsarnokhoz hasonlító alvilágban, ahol mai ruhákban mozgunk. A díszletet egy idősebb, elismert művész, Sean Crowley tervezte. Az előadásban olyan vetítési- és hangtechnikákat alkalmaznak, amelyek eddig még nem igazán használatosak Magyarországon, ajánlom tehát azoknak is, akik nem jutnak el Nyugat-Európába, de megnéznék, hogyan készítenek el ott egy klasszikust. Az előadás két és fél órás, tehát mi is megkurtítva adjuk elő, egyébként ötórás lenne, és annak ellenére, hogy egy véres dráma, nem nélkülözi a humort sem. Ettől komplex.
Mi lesz utána?
– Rettegve várom a huszadik előadást. Utána nem tudom mi lesz. Amióta kiderült, hogy Leart játszom, vele fekszek és kelek, álmaim és rémálmaim szereplője. Szinte még mindig a szerepben vagyok. Nem tudtam hazaérni, csak fizikailag vagyok itt Szabadkán. Folyton Learen jár az eszem, olyan mint egy ördög, amely elrabolja az ember lelkét és nem engedi el. Ha viszont vége lesz, nekem kell elengednem. Remélem, várnak még rám feladatok. A színész a szakmája kiszolgáltatottja. A szerencse a tenyerén hordozott az elmúlt időszakban. Lear királyt eljátszani – ennél többet színész nem kívánhat. Ezek után nyilván lejtőkkel is meg kell küzdenem, de én már bármivel elégedett leszek, minden újabb feladat csak újabb pluszt jelent, mert a pályafutásom megkoronázása volt ez a szerep.
