A 2006-ban kapott Jászai Mari-díját természetesen mindegyik róla szóló forrás megemlíti. A legtöbb azt is, hogy (eddig) három színháznak volt az alapító tagja: Tanyaszínház, H-Group, Kosztolányi Dezső Színház. A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának honlapja összesen 27 darabot sorol fel „jelentősebb rendezések” címszó alatt. A legtöbb, csupán a tények és adatok puszta felsorolására szorítkozó hírforrás azonban csak egy szót tesz oda a neve mellé. Azt, amelyik az idők folyamán olyannyira odaragadt a névhez, hogy már szinte állandósult szókapcsolatnak is tekinthető. Így: Hernyák György rendező.
- Miért éppen rendező? Miért nem asztalos, színész vagy atomfizikus?
– Véletlenül. Az ember sorsát a véletlenek irányítják. Ahol és amikor én megszülettem (1952-ben Csantavéren), a gyereknek még nem sok beleszólása volt a saját sorsába. Így aztán, amikor befejeztem a nyolc általánost, összeült a család: na most mi legyen a gyerekből? A sógorom, aki vasutas volt, azonnal rá is vágta: legyen vasutas! Ott biztos a karrier: az ember elkezdi váltókezelőként, aztán lesz belőle gépszerelő, végül pedig mozdonyvezető! A döntés megszületett. Másnap el is utaztunk Szabadkára a sógorommal – ahol közölték, hogy a felvételi tegnap volt! Így nem lettem mozdonyvezető. Ehelyett elküldtek Csantavéren zongoraórákra, és így kerültem a zenei középiskolába Szabadkára. Ez már a hatvanas évek: hippikorszak, forradalmi hangulat, színházi előadásokra jártam. Ekkor született meg bennem a gondolat: én színész leszek! Felvételiztem is 1971-ben a pesti főiskolára (Újvidéken ekkor még nem volt akadémia), de nem vettek fel. Gondolkodtam, hogy beleugorjak-e a kútba, de inkább felvételiztem az újvidéki zeneakadémiára, amit fél kézzel végigcsináltam. Ez nem engem dicsér, hanem a kiváló középiskolai zenetanáraimat, például Égető Gabriellát, akinek és akiknek köszönhetően az akadémián már nem tanultam semmit, mégis mindig 10-esre vizsgáztam. Még kétszer próbálkoztam a pesti főiskolával, sikertelenül, így aztán elhelyezkedtem Újzsedniken zenetanárként, majd Csantavéren szervezőtitkárként. Amikor Újvidéken megnyílt a rendezői szak, azonnal megpróbáltam. Sőt, itt a színészetre és a rendezésre is jelentkeztem, és mindkettőben letettem a felvételit! A tanárom, Boro Drašković állított válaszút elé: mindkettő nem lehetsz, döntened kell! Így lettem végül rendező.
- Miért éppen Szabadka és Népszínház?
– Oda is kacskaringós út vezetett. Rendezőként a rádióban kaptam munkát 1979-ben, de már egy évvel korábban létrehoztuk a Tanyaszínházat. Itt volt életem első hivatásos rendezése is, a Vásári komédiák. A családdal kiköltöztünk Temerinbe, mert a várost nem szeretem, és azt akartam, hogy a gyerek falun nőjön fel. Aztán megcsináltuk a H-Group nevű színházi csoportosulást is, amit később elfújt a háború, de a kilencvenes években többször rendeztem az Újvidéki Színházban is, sőt egy évig voltam ott művészeti igazgató. Általában úgy ötévente egyszer rendeztem ebben az időszakban, aztán 1994-ben megalakult a Kosztolányi Dezső Színház. Akkor, a kilencvenes években hívott fel Kovács Frigyes, hogy menjek Szabadkára dolgozni.
- Miért éppen az a fajta rendezői stílus, amelyről a néző, érzésem szerint, anélkül hogy tudná, ki rendezte a darabot, mégis megállapíthatja, ez olyan „hernyákos”?
– Az én vesszőparipám a hatalom játékai. Ezt a témát boncolgatom, ezzel küzdök már 35 éve, és tudom, hogy nem tehetek ellene semmit – mármint a hatalom ellen –, de akkor is, ez a dolgom, hogy a széllel szemben menjek. A hatalom lehet isteni, politikai, gazdasági eredetű, lehet bújtatott, és megjelenhet a maga nyers valóságában, de mindenképpen valahová szorítja, tolja az embert, és kihat az életünkre. Erről, a hatalom működéséről próbálom lerántani a leplet a közönség előtt.
- Beleavatkozik a hatalom és a politika a színházba? Itt és most?
– Erre szoktam én a következőt válaszolni: tessék elmenni a Szabadkai Népszínház próbatermébe, és megnézni, hogy egyetemi végzettségű művészek milyen körülmények között dolgoznak ott. Penész, por és pocokürülék között zajlanak a próbák. Amikor odakerültünk, fűtés sem volt, a próbák nagykabátban és sapkában zajlottak. Ha bekapcsolod a hozott fűtőkészüléket, zúg, és az emberek nem hallják egymás szavát, ezért néha bekapcsolod, néha kikapcsolod. Ha közben vécére kell menni, akkor át kell menni a másik épületbe, ahol viszont kiderül, hogy „a vécé nem működik”… Na most: ki ezért a felelős? Ki hozta meg ezt a döntést? Merthogy nem a színészek, az biztos.
- A rendező és a színészgárda közötti viszony nem a hatalom és az alárendeltek viszonya?
– Valahol nyilván az, de én mindig próbálok menekülni a hatalmi szereptől, amikor én vagyok a rendező. A színészeket mindig azzal fogadom, hogy én a barátaimmal dolgozom, és akkor érzem jól magam, amikor látom, érzem, hogy közösen sikerül létrehoznunk valamit. Vagyis a próbán, amikor látom a csapatmunkát. Ez az egyetlen olyan művészeti ág, ahol a közös munkából jön létre valami.
- Csapatmunka? Ez lenne tehát a kulcsszó, amely megkülönbözteti a színházat bármelyik másik művészeti ágtól?
– Igen. Az író egyedül írja a könyvét, otthon, a dolgozószobájában, a festő is egyedül alkot, de a színház az egy többszörös, ember és ember közötti kapcsolatrendszerből jön létre. Először is az író megírja művét, mert valamit mondani akar a világról, az emberekről. Aztán a rendező kezébe veszi a szöveget, tehát létrejön a kapcsolat író és rendező között. A rendező a saját munkatársaival kerül kapcsolatba, miközben létrehozzák az előadást, és a dolog itt még nem ér véget. Az utolsó kapcsolat a színház és a közönsége között alakul ki, és itt egyben be is zárul a kör, mert a közösséghez írt mű ennyi áttétel után visszakerül a közönséghez. Bárhol félrecsúszik ez a szellemi adatátvitel, rossz előadás fog születni. A színház tehát elsősorban: kontaktus.
- A színház kontaktus. De mi még? Önmagáért való művészet, iparág, vagy esetleg népnevelő intézmény?
– Lassan két évtizede foglalkoztat már ez a kérdés. Vajon mi a színház? És egyáltalán: művészet? Ha igen, akkor a határterületén ott van a giccs. És mi a giccs? És hol a határ igényesség és giccs között? Nagyon nehezen megválaszolható kérdések ezek. Talán még a giccs meghatározása a legkönnyebb. Egyetlen ismérve van: mindenáron tetszeni akar. A giccs a színházban is jelen van, csak más nevet adtak neki: könnyű műfaj. Sajtónyelven szólva tehát a színház is bulvárosodik, a Broadway például erről szól, de én ezt a műfajt nem szeretem. Csináltam már ilyet, de nem szeretem, hacsak nincs mögötte valami tartalom, mondanivaló.
- Létezik olyan kategória, hogy vajdasági magyar színjátszás?
– Nehéz egy zsákba gyömöszölni a négy meglévő kőszínházunkat, mert mindegyik arra törekszik, hogy kialakítsa a saját profilját. E közül a négy közül hadd térjek ki egy gondolat erejéig a Gyermekszínházra, mert szerintem épp ennek a küldetése a legfontosabb. Itt neveljük ugyanis, vagy legalábbis szeretnénk nevelni a színházlátogatók, a közönség új nemzedékét, itt történik az első kontaktus színház és gyerek között. Ha ez az első találkozás negatív élményeket hagy a gyerekben – mert nem érezte jól magát, mert mondjuk fázott, mert nem volt fűtés –, akkor egy életre elültettük a gyerekben a gondolatot, hogy a színház az egy rossz dolog. A kérdésre visszatérve pedig azt hiszem, a profilok különbözősége ellenére mégis van valami vajdasági magyar sajátosság a színházainkban, ami minden bizonnyal annak köszönhető, hogy mi egyszerre két kultúrából építkezünk, és a mi színjátszásunk ennek a kettőnek a sajátságos keveréke.
- Úgy kezdtük ezt a beszélgetést, hogy miért éppen rendező. De akár kezdhettük volna így is: miért éppen pedagógus?
– Az én pedagógusi pályám a már említett Újzsedniken kezdődött, ahol zenetanárként dolgoztam az ottani általános iskolában. Gyorsan véget is ért, mert egyszer meg akartam buktatni egy diákot, de közölték velem, hogy azt nem lehet, mert az apja valami fontos ember a faluban. Pánikszerűen menekültem onnan, és egészen biztos voltam benne, hogy én pedagógus ebben az életben nem leszek! Persze végül az lettem. Amikor a kilencvenes években Soltis elment, átvettem tőle az osztályt az újvidéki Művészeti Akadémián, persze „ideiglenesen”. Ez tart már lassan két évtizede. Ez a tevékenység az én fontossági sorrendemben előbb van, mint a rendezői pálya. Azért, mert nagyobb a felelősség. Mi van akkor, ha megbukik egy előadás? Semmi! De mi van akkor, ha félrenevelek egy színészpalántát? Akkor egy életre rontottam el azt, ami rám lett bízva! Az alatt a négy év alatt, amíg együtt vagyunk, ők a második családom. Viszontlátom magam a szemükben.
- Ezt kapja a pedagógus a második családjától. És az elsőtől?
– Vannak fontos, szent, nagy, társadalmi és közösségi ügyek – amelyekbe beleszülettünk. De ezek az ügyek és ez a közösség működik nélkülem is. És van két lányom, akik általam születtek bele ebbe a világba, és akik nélkülem nem működnek. Én magam viszont a feleségem, Vicei Natália nélkül nem működök, mert bárhová is szólítanak azok a nagy és fontos ügyek, ő otthon van, és „tartja a frontot”. Annál, hogy az ő életüket és sorsukat sínen lássam, nincs fontosabb dolog ezen a világon.
