A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulata nemrég két új taggal bővült. Az egyikük Verebes Andrea, akit két új produkcióban is láthatunk. Egyik a KDSZ Urbán András rendezésében készült Dogville című előadása, amely Lars von Trier azonos című filmjét veszi alapul, a másik pedig a Nyári Mozi Színházi Közösség, Döbrei Dénes rendezésében készült Csodálatos hétköznapok című előadása, amelynek kiindulópontját Mallász Gitta: Az Angyal válaszol című könyve adta.
A KDSZ előtt Verebes Andrea a Sardar Tagirovsky által vezetett budapesti Laboratorium Animae társulat tagja volt, de a színház és a színészet szeretete nála sokkal korábbra nyúlik vissza.
Milyen úton jutottál el a színi pályáig?
– Hatéves voltam, és az óvodából hazafelé menet azt mondtam a nagymamámnak, hogy színésznő szeretnék lenni. Nem túl bizakodva nézett rám, de amikor ezt a szüleimnek is kijelentettem, nagyon jól fogadták. Kezdetben iskolai rendezvényeken, ünnepségeken és megemlékezéseken léptem fel. A színjátszással komolyabban 2008-ban kezdtem el foglalkozni, amikor megalakult a szabadkai Népkör MMK Fabula Rasa csoportja, amelynek a vezetői Greguss Zalán és Ralbovszki Csaba voltak. Utána a Kálló Béla által vezetett színitanodába is jártam. Akkor kristályosodott ki a számomra, hogy valóban erre a pályára szeretnék lépni, amikor Lőrinc Tímeával megalapítottuk a Zsebtársulatot. Két előadást készítettünk. Utána felvettek Újvidékre a színművészeti akadémiára, Hernyák György osztályába jártam, az asszisztense Táborosi Margaréta volt, akit egy évig Berta Csongor helyettesített.
Egyáltalán mi vonzott a színészethez?
– Nem is tudom. Már az ovis fellépéseket is élveztem. A játék öröme vonz, mert közben úgy érzem, hogy kibontakozhatok és kitárulkozhatok. Bármit játszhatok, az én vagyok, de nem is vagyok én. Sok színt megmutathatok magamból, az évek előrehaladtával remélhetőleg mind többet.
A színjátszó időszakodból mely előadásokra gondolsz vissza a legszívesebben?
– A dzsungel könyvére, a Rovarokra, valamint a Szentivánéji álomra. Talán az volt az első nagyobb szerepem a Fabula Rasában, amire úgy emlékszek vissza, hogy nagy kihívást jelentett és először foglalkoztam Shakespeare-rel színházi szinten is behatóan. Szerettem azt az előadást. A Zsebtársulatnál pedig a Föld nélkül és a Prométheusz Light című előadásoknál is azt éreztem, hogy egy másik szintre léptünk.
Mikor vettél részt először a Tanyaszínház munkájában? Az milyen élmény volt a számodra?
– Középiskolásként a harmadik után és utána öt évig rendszeresen játszottam. Megközelítőleg húsz emberrel együtt lenni éjjel-nappal, beosztás szerint különböző munkákat végezni, mégis egységben maradni, egyáltalán nem volt könnyű diákként. Mintha mély vízbe dobtak volna, de a Tanyaszínház sok jó tapasztalatot hozott.
Hogyan teltek az akadémiai évek?
– A megterhelésről is szóltak. A határainkat feszegettük. A családom nem akarta elhinni, hogy akár éjfélig, meg vasárnap is próbálunk. Ez gyakran úgy nézett ki, hogy reggel nyolctól este hatig-hétig óráink voltak, utána próbáltunk a gyakorlati tantárgyakra, éjszaka pedig még elolvastunk egy-két drámát. Húzós volt az a periódus. Az egyetem kemény próbatétel elé állít, de lehet belelendülni és a tanárok is segítenek.
Közben Budapesten is voltál részképzésen?
– A harmadik év első félévét töltöttük ott. Abban a periódusban Forgács Péter volt a vezető tanárunk. Nagyon szerettem vele dolgozni. Izgalmas színházi formát képvisel, sokat lehet tőle tanulni. Nagyon jók voltak a mozgástanáraink és az énektanárunk is.
Hogyan lettél Sardar Tagirovsky társulatának a tagja?
– A harmadik év után, a Lénárd Róbert rendezésében készült Zabhegyező című előadásunkat játszottuk Kisvárdán, ahol Sardar Tagirovsky tartott tréninget és megkérdezte, szeretnék-e az új társulatának a tagja lenni. A társulattal elkészítettük Az ember tragédiája című megközelítőleg kilencórás előadást. Az egy nagyon érdekes tapasztalat volt. Említettem a játék örömét, nos, ott szinte egész nap játszhattunk és csaknem végig a színen. Kisebb szüneteket tartottunk csupán, olyankor muszáj volt bekapni egy-két falatot, egy kis csokit. Ez furcsa volt, mert előadás közben általában nem eszek. Erre azonban tényleg csak néhány pillanat jutott, mert a szünetekben a díszlettel és a jelmezekkel is mi foglalkoztunk. Talán hihetetlen, de sok néző végig maradt. Igyekeztünk fenntartani a figyelmüket, visszajelzésként pedig energialöketeket kaptunk tőlük. Egymásnak adtuk át az energiát. Utána a társulattal elkészítettük a Diótörőt is, ami inkább Csajkovszkij életét dolgozta fel. Izgalmas színházi kísérletek voltak ezek. Csaknem két évig voltam a társulatban. Ekkor lépett be az életembe az ingázás is. Párhuzamosan készült idehaza a vizsgaelőadásunk, a Smiley, ott pedig Az ember tragédiája. Olyan időszak is volt, hogy hetente ezer kilométert tettem meg, éjszakánként fuvaroskocsikban, meg vonatokban aludtam. Tavaly fejeztem be az alapképzést, jelenleg mesterképzésen vagyok.
Mi vezetett ahhoz, hogy a KDSZ tagja legyél?
– Találkoztunk Urbán Andrással, ő elmondta mit szeretne, én is elmondtam mit szeretnék, és kiderült, hogy voltaképpen ugyanazt szeretnénk. Általános iskolás korom óta kísérem a KDSZ munkáját, amikor még a régi épületében játszottak. Számomra mindig is a nagybetűs színházat jelentette, Urbán András előadásai pedig sose hagytak hidegen és nagy impulzust adtak. Nagyon megörültem, hogy az első előadásunkat ő rendezte, és ez a Dogville lett.
Milyen volt a próbafolyamat?
– Nagyon intenzív, de nagyon jólesett. Erre most szükségünk volt, mert ez a bezárkózós időszak sok mindent kiszívott belőlünk. Sokat foglalkoztunk a közösséget érintő kérdésekkel. Nagyon jó volt az, hogy csak mi, a társulati tagok dolgoztunk Andrással ezen az előadáson. Azt gondolom, hogy ennek így kellett lennie. Ez a munka hozzásegített ahhoz, hogy gyorsan összerázódjunk. Búbos Dáviddal régóta szerepelünk együtt és osztálytársak is voltunk, Fülöp Tímeával a Tanyaszínházban játszottunk, most végre Kucsov Borisszal is dolgozhattam, Mészáros Gábor pedig sokat segített, irányított, úgy érzem, hogy erős pontja a csapatnak, sok mindenért hálás vagyok neki.
Hogyan került sor arra, hogy a Csodálatos hétköznapok című előadásban játssz?
– Az egyetemi tanulmányokhoz tartozik az is, hogy Kelebián töltsünk legalább egy hetet és létrehozzunk egy kis bemutatkozó produkciót. Eközben megtaláltuk a közös hangot Döbrei Dénesékkel, most pedig lehetőséget kaptam arra, hogy részt vegyek az előadásban. Ez a próbafolyamat az egységről szólt. Nagy élmény volt Konstantin Stefanovićtyal, az előadás zeneszerzőjével is dolgozni. A hangban is az egységre törekedtünk. Megrázó a története annak, hogyan jött létre Az Angyal válaszol című könyv, de nagyon jó, hogy megjelent, mert sokaknak ez a nagybetűs könyv, amit mindig maguknál tartanak.
Színházi téren most mi foglalkoztat a legjobban?
– A kísérletező színház. Szeretnék kísérletezni, kipróbálni dolgokat, amik szembejönnek velem. Érdekelnek a performerek, a performance-ok is. Nagyon várom a Desiré fesztivált is, mert az mindig ad egy nagy inspirációs löketet. Érdekes megfigyelni, mi mozgatja a régiónk társulatait, mert az bennem is megmozgathat valamit.
Mit látsz, hogyan viszonyulnak a fiatalok a színházhoz?
– Amikor középiskolás voltam, az osztály nyolcvan százaléka hetente egyszer elment a KDSZ-be. Egymást vonzottuk be. Most azt látom, hogy a fiatalabbak átálltak a telefonra, szinte belefolytak ebbe az eszközbe és ott élik az életüket. Szeretném az újabb generációkat arra sarkallni, hogy jöjjenek el a színházba, esetleg beszélgessünk arról, hogy őket mi érdekli. Szerintem például nagyon fontos, hogy az előadások gondolatokat ébresszenek és kérdéseket vessenek fel, hogy olyasmikről is tudjunk együtt gondolkodni, amikről az emberek nem igazán beszélnek. Nekem nagyon fontos az, hogy legyen színház.
