A Tanyaszínház tavalyi, Pé'z, hova mész? című előadása a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján múlt hónap végén elnyerte az Emberi Erőforrások Minisztériumának fődíját. A zenés-táncos vígjátékot Marin Držić Dundo Maroje című műve alapján Ricz Ármin és Berta Csongor rendezte. A darab a Tanyaszínháztól megszokott módon nemcsak az önfeledt szórakoztatást tűzte ki célul, de egyfajta társadalomkritikaként is értelmezhető, hiszen a pénz körül forgó világot, a pénzéhséget ábrázolja könnyed, bárki számára befogadható formában. A díj apropóján a Tanyaszínház elnökét és főkoordinátorát, Magyar Attilát kérdeztük.
Az EMMI az előadásban is megmutatkozó csapatjátékért ítélte oda a fődíjat a Tanyaszínháznak. Mitől olyan jó csapatjátékosok a tanyaszínházasok?
– Nincs ebben semmi trükk. Ennek a színháznak megvan az a sajátossága, hogy mi itt egy nagy családként élünk. Másfél hónapig itt vagyunk egy rakáson, egymásra vagyunk utalva. Ez az egymásra való odafigyelés és egymásrautaltság valószínűleg az előadásokban is megmutatkozik. Lehet, hogy ennek köszönhetően látták az előadásunkban azt a fajta csapatmunkát, csapatszellemet, amit aztán díjaztak. A tanyaszínházasok nem önmaguknak játszanak egy-egy szerepet, hanem egy közös történetről, közös sorsról van szó.
A kisvárdai fesztivál elsősorban a határon túli magyar színházak fesztiválja. Érdemes a határon túli magyar színházról mint elkülönült kategóriáról beszélni?
– Nem vagyok benne biztos, hogy is lehet erről beszélni: határon túli magyar színház, magyar színház vagy csak színház. A színház a pillanat művészete, ezt ennyire egyszerűen tudnám lekerekíteni. Nem foglalkozom azzal, hogy határon túli-e vagy nem, hogy egyáltalán magyar-e, hanem színházról, színházművészetről van szó.
A Pé'z, hova mész?-hez adott hozzá valamit az, hogy határon túli csapat készítette?
– Biztosan. Sokszor előfordult már, hogy amikor egy vajdasági színházi előadás megmutatkozott külföldön, akkor azt a temperamentumot, amit mi magunkban hordozunk, másnak, egzotikumnak látták. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy itt élünk a Balkánon, más népekkel együtt. Egyszer azt mondták nekem, hogy „szegény kisebbségi”. Mondtam, hogy nem, én nagyon gazdag vagyok, mert tizenhét nációval élek együtt Vajdaságban. Tehát ez pont fordítva van: én sokkal gazdagabb vagyok, mint azok, akik nem ennyi nemzetiséggel körülvéve élik az életüket.
A kisvárdai előadás kritikusai szerint túl hangosak voltak a színészek.
– A Tanyaszínház tudva levően szabadtéri színház. Egy szabadtéri előadás más hangerőt követel meg, mint egy kőszínházi előadás, pláne egy stúdió-előadás, ahol intimebben lehet közlekedni, és minden szó érthetőbb. Itt más technikával kell dolgozni. A Bagolyvár, a kisvárdai előadás helyszíne egy fölépített színpad, fedele is van. Lehet, hogy az embereknek másképp hangzott az előadás, mint amikor itthon, a fűben játszottuk. Ennek az előadásnak hangosnak kell lennie, amikor szabadtéren játsszuk, és messze van a nézőtér vége. Ez volt a kritikai észrevétel, szerintem semmi gond nincs ezzel.
