Az Újvidéki Színház társulatának három színművésznője, Elor Emina, Crnkovity Gabriella és László Judit, valamint két színművésze, Ozsvár Róbert és Szalai Bence a Maradok maradni című videóért különdíjat érdemelt ki. A vajdasági alkotócsapat őszintén vallott az évtizedek óta aktuális elvándorlás, otthonról elköltözés témájáról.
Hogyan került sor videókészítésre, és mit jelent a színművészek számára ez az elismerés? – kérdeztük Elor Emina színművésznőt.
– A produkció alapötlete még tavaly ősszel született meg, és már akkor elkezdtek sorjázni az elképzelések és elkezdtünk anyagot gyűjteni, foglalkozni a témával. A sikertelen tartományi pályázat után nem adtuk föl, és tovább kerestük az anyagi vagy bármilyen támogatást a produkcióhoz. Felcsillant a lehetőség a magyarországi StageHive pályázata láttán. Kidolgoztuk a videó koncepcióját, mindenki fölvette a rá jutó részt, feladatot, és Szalai Bence összevágta. Reméltük a legjobbakat, és hát a sok pozitív vélemény erőt adott, a különdíj pedig szárnyakat. Büszkeség, öröm és motiváció öntötte el a csapatot. Most jön a neheze, össze kell gyúrnunk, be kell mutatnunk a Maradok maradnit. Köszönhetően a budapesti Fém Arts&Cafénak helyszínt, technikai feltételeket kapunk ehhez, a papageno.hu pedig reklámteret fog adni nekünk. Itthon pedig az Újvidéki Színház segít meg bennünket próbahelyszín biztosításával.
Az életében milyen próbakövek, nehézségek kapcsán vetődött fel az elvándorlás-témája?
– Nyolcéves voltam, amikor kitört a délszláv háború. Akkor még persze sejtelemem sem volt róla, hogy mi is vette kezdetét a térségünkben. Azt hiszem, a középiskolai éveimben jött az első szembesülés a „Menni, maradni?”-kérdéssel. A bombázások miatt merült föl bennem, hogy hol kellene folytatnom a tanulmányaimat. Három gimis osztály közül végül kettő maradt akkor a Svetozar Markovićban. Sok barátnőm átment Szegedre. Én is mérlegeltem, és az itthon győzött. Aztán próbálkoztam Pesten is a színművészetivel, de az inkább egy biztonsági lépés volt. Legyen legalább két felsőoktatási intézmény, ahova felvételizek, mert ha az egyik nem sikerül, még mindig ott a másik. És így is lett. A pesti nem, de az újvidéki sikerült. És én örülök, hogy ez így alakult. Jó sorom van itt. Ami a szakmát illeti. Megtaláltak a szép szerepek, és azt hiszem a siker is. Mostanában az egzisztenciális kérdések sodorják elém a problémát. Még mindig az itthon felé billen a mérleg. De ismétlem, nekem szerencsém van, mert abból élek, amit szeretek csinálni, és ha vannak is nehéz periódusok, még mindig nincs okom máshogy máshol keresni a boldogulást. Gondolom, a legtöbb ember ezért indul el.
A többnemzetiségű Szabadkán született, és a színművészeti akadémiai évektől a tanulmányai, illetve munkája miatt a soknemzetiségű székvárosban él. Anyanyelvi szinten beszéli mind a magyar, mind az államnyelvet. Ez befolyásolta-e abban, amikor az elmenést, illetve az itthon maradást fontolgatta?
– Hálás vagyok azért, hogy a sajátom mellett van még egy nyelv, amit szinte anyanyelvi szinten beszélek. Dühös vagyok azokra a vegyes házasságban élő szülőkre, akik nem adják meg gyerekeiknek ezt a lehetőséget. A többnyelvűség és az, hogy más nemzetiség kultúráját, tradícióit is ismerhetjük (legyen az többségi vagy kisebbségi), érték, gazdagság. Nem befolyásol abban a kérdésben, hogy hol szeretek élni, létezni, dolgozni, emberek között lenni, tanulni... Többek vagyunk az által, hogy több kultúra keveredésében élünk. Ugyanakkor viszont nehéz is. Mert ugye felteszem a kérdést: haza... Hol a mi hazánk?
Felsorolna-e néhány élményt, emléket, értéket, kötődést, amely eddig itthon tartotta?
– Az emberek. A családom, a barátaim, a szép gyerekkor, a nehézségek mellett is kitartás, az, hogy felépítettem már valamit itt, az életemet, és úgy érzem, nincs erőm elölről kezdeni. Persze, ez változhat. Az ember és életkörülményei változnak, változhatnak. Ha muszáj lesz, megyek. De eddig mindig sikerült a napos oldalon maradnom.
Legtöbb ember a munkanélküliség, továbbá a kényelmes megélhetéshez szükséges anyagiak lehetőségének „könnyebb” megteremtése miatt vállal külföldön munkát, vagy ki is költözik. A művészemberben a küldetéstudat mintha mindennél erősen munkálkodna?
– A művészember, főleg az előadó művész ember pláne több anyanyelvű kell legyen ahhoz, hogy más országban, idegen közegben meg tudjon maradni a víz felszínén. Én nem tudok elég jól angolul, németül, franciául, hogy az ottani színpadokon „eladjam magam”. A misszió az addig tart itt, amíg nem érzed a nyakad körül a hurkot. Ha tényleg süllyed a hajó, akkor kalap, kabát és nyelvlecke van. Szerintem. Meg szakmaváltás.
Az átlagember másokra vár, abban reménykedik, hogy majd megváltoznak a viszonyok az államban, a világban, és akkor az ő sorsa is jobbra fordul. Ön azonban azon kevesek egyike, aki nem várja a sült galambot, hanem kiaknázza a kreativitását: törekedett és törekszik nemcsak a színpadon, hanem más területeken is szebbé, értékesebbé tenni mások életét. Például üzletasszonyként bátran belevágott a vendéglátóiparba, továbbá jótékonysági akciókat kezdeményezett, kollégáival, barátaival alkalmi műsorokkal kedveskedett a gyermekeknek. Ily módon másokat is erősít, közben önmaga is erősebbé válik?
– Én ilyen vagyok. Nem szeretem annyiban hagyni a dolgokat. Valahogy a jég hátán is feltalálom magam. Sok függ attól, hogy az embernek mik a céljai. Mit tűzött ki, mi lebeg a szeme előtt, milyen körülmények között él, és milyenek között szeretne. Ha nem elég a margarinos kenyér, akkor bizony meg kell indulni a pénz irányába, és ez mostanában főleg külföldön kecsegtet. Mindenkinek más a koncepciója az életben. És eldöntheti, hogy milyen utakon szeretne járni ahhoz, hogy ezt megvalósítsa. Van, aki kockáztat, mer nagyot álmodni, amibe beletörhet a bicskája, és van, aki biztonsági játékos. Ez individuális, és nincs általános recept a boldogulásra.
A járványhelyzetet hogyan fordította a maga javára?
– Alvással, lustálkodással, főzéssel, agy- és lélekpihentetéssel. Ismét csak szerencsésnek mondhatom magam. Közalkalmazott vagyok, állandó fizetéssel... És állandó banki hitelekkel is...
A nyár már mozgalmasabb lesz. Hol számít fellépni?
– Ha minden igaz, Budván lesz alkalmam fellépni az Upotreba čoveka című szerb nyelvű, koprodukcióban készült előadásban.
Nálunk őszre kerül bemutatásra a Szegedi Nemzeti Színház és az Újvidéki Színház közös produkciója, a Parasztopera. Ebben milyen embertípust formál meg?
– Szélsőséges, alkoholproblémával küzdő, csalódott, keserű nőszemélyt.
Mivel fog(nak) még bennünket meglepni? Van-e ötlet, téma újabb videó készítéshez?
– Mindig van ötlet, csak legyen pályázat is, amire videóval lehet benevezni – mondta Elor Emina.
