Veljko Mićunović rendező nem először dolgozik a Szabadkai Népszínház színművészeivel. 2017-ben a színház magyar társulatával állította színpadra Ingrid Lausund berlini drámaírónő Gerincbántalmak c. darabját. Tavaly október 16-án pedig a Népszínház szerb társulata Petar Mihajlović Radnička hronika/Munkáskrónika c. előadásával nyitotta meg az évadot. Ezt, az ismét időszerű szociális tematikát feszegető produkciót láthatta most Újvidéken a Sterija Játékok közönsége Mićunović rendezésében.
– Törekszem olyan előadást rendezni, amely inspirál, amely elkötelezett, ez pedig mindenképpen ilyen – vallja az 1986-ban született rendező – Egon Savić egykori növendéke, Jiří Menzel és Paolo Magelli rendezők asszisztense –, akinek előadásait több mint harminc hazai és külföldi fesztiválon díjazták.
Habár a Munkáskrónika 2010-ben íródott, a rendező a jelenlegi helyzetet alkalmasnak tartja ilyen erősen szociális tartalmú témára.
– Egy gyárban játszódik, a munkások tengődnek. A darabnak azonban sokkal tágabb mondanivalója van, nemcsak a kisemberre vonatkozik, hanem mindannyiunkra. Az előadásnak komikus elemei is vannak, én tragikusan groteszknek nevezem, mert már abba a helyzetbe kerültünk, hogy a munkásokat senki nem látja az utcán, ők ott vannak, de mintha átlátszók lennének. A produkcióban 10 különböző jelenet foglalkozik velük, az ő helyzetükkel, de minden forradalom, tranzíció és csalódás után csak az abszurdum maradt.
Az előadásban a színészeknek nincs nevük, csak számuk, és más szerepeket is játszanak. A rendező saját bevallása szerint az úgynevezett kisemberre fókuszált.
– A társadalmat vizsgálom. Nem csupán a munkásokról és a munkások problémáiról van szó, hanem minden területet megvizsgálunk. Mi is munkások vagyunk, és mindenki a maga módján az.
A gyár metafora, fizikai formában végigvonul az előadáson, valójában ennél sokkal többet jelent. A rendező szerint szóvirág az az állítás, hogy a munkások jogait megvilágosító témák egyre inkább jelen vannak, éppen ennek az ellenkezője figyelhető meg.
– Egyes helyzetekben az emberek nem hajlandók alacsony jövedelemért dolgozni, és abba a korba léptünk, amely érdekes színházi szempontból is és más szempontból is. Léteznek megüresedett munkahelyek, mert az emberek nem fogadnak el olyasmit, ami számukra szégyenteljes és megalázó. Inkább azt választják, hogy otthon maradjanak a családjukkal, kenyéren és vízen éldegélve. A szövegben van az a mondat, amely engem mindig inspirált: Mi lenne, ha a munkások abbahagynák a munkájukat, elkezdenék ünnepelni az életet, bármilyen is az? – fogalmazott Veljko Mićunović.
Ana Tasić kritikus kiemeli, hogy a rendező számos fantáziadús, finoman váltakozó látvánnyal provokálja a nézőt. A második jelenet színpadi megoldása igen meggyőző: „Arra sincs kedvem, hogy öngyilkos legyek”, „Gyermekeim vannak, jövedelmem nincs”, és ehhez hasonló jelmondatos táblákkal lépnek a munkások színpadra, miközben a sivár valóságot kiélesítve, idillikus ellentétként nosztalgikus, retro sanzon szavai csendülnek fel: „a csókok szavak, amelyek mindent kifejeznek. A színpadon különféle módon, szuggesztív formában jelenik meg a fölényes igazgatók és politikusok kegyetlen viselkedése és a munkások tragédiája, akik sztrájkkal próbálják kiharcolni az élet morzsáit. A fájdalmas monológokat, vallomásokat átvágja a statikus kórusének: „Az élet szép, amikor nem tudod, hogy vesztes vagy.” Az előadás vége felé a cselekmény apokaliptikussága egyre elviselhetetlenebbé válik, a rendező mindent egyre esztétikusabban, szimbolikusabban old meg, ami különösen költői erővel bír. A munkások jelképesen körben futnak, amit úgy értelmezünk, hogy nem tudnak kilépni az élet tragikus bonyodalmaiból. Maguk mögött véres nyomokat hagynak a paraván üvegein, majd rituálisan vízzel mosakodnak, és földdel temetik be magukat, szimbolikusan békességet találva egy másik világban.
A Munkáskrónika színészgárdája – Srđan Sekulić, Bojana Milanović, Jelena Mihajlović, Milan Vejnović, Dimitrije Dinić, Igor Greksa, Marko Vasiljević és Dimitrije Aranđelović – meggyőző alakításával érdemelte ki a fesztiválon a vastapsot.
A sztájkoló vezért, az egyes számú Munkást Srđan Sekulić alakítja. Azt mondja, az előadás témája személyesen érinti, mert maga is munkáscsaládból származik, akinek a szülei, akárcsak a többségünk szülei, egész életükben a jobb életért küzdenek.
– Ez az előadás a jogát elveszítő munkásról szól. Fontos téma, mindannyiunkat érint, akik (sakkterminológiával élve) „gyalogosok“ vagyunk a leggazdagabbak markában. A mi előadásunkban ez örökös, vég nélküli harc, és azt gondolom, míg a világ világ, az egyszerű ember küzdeni fog méltó életéért – fogalmazott Srđan Sekulić.
