Egy nagy sikerű monodrámát, Kai Hensel Klamm háborúja című alkotását tűzte repertoárra a szabadkai Népszínház Magyar Társulata. A német ifjúsági színházi díjjal is elismert alkotás egy tanár és egy osztály háborújának a történetét meséli el. A diákok passzív rezisztenciát hirdetnek a némettanár ellen, mert őt okolják az előző tanévben az érettségi előtt öngyilkosságot elkövető iskolatársuk haláláért. A dráma egy osztályterem-színház, egy sűrített valóság. Ennek a műfajnak az érdekessége, hogy nemcsak színházakban, hanem akár iskolák osztálytermeiben is előadható, így akár egy-két tanóra keretén belül a diákoknak lehetőségük nyílik egyszerre művelődni és olyan kérdésekről is elgondolkodni, melyeket a darab ébresztett bennük. Klamm tanár úr szerepében ezúttal László Sándort láthatjuk, aki hosszas kihagyás után tért vissza a deszkákra.
Milyen érzés volt visszatérni a színpadra, ráadásul úgy, hogy a mostani előadásban egy volt növendéke, Mezei Kinga rendezte?
– Nem volt egyszerű. Számos oka van annak, hogy az elmúlt években nem igazán láthattak a nézők a színpadon, mással foglalkoztam. Mezei Kinga felkért erre a monodrámára, nem sokat gondolkodtam rajta, csak miután elfogadtam, akkor kezdtem el azon töprengeni, hogy mibe is ugrottam bele. Kevés idő volt a felkészülésre és rengeteg szöveget kellett megtanulnom. De nyugodt voltam, mert tudtam, hogy jó kezekben vagyok. Sokat dolgoztunk együtt ezelőtt is sikeresen. Az egész kapcsolatunk a Művészeti Akadémián indult, ahol tanítottam őt. Most fordult a kocka és visszahallottam azokat a mondatokat tőle, amiket annak idején én mondogattam neki az akadémián. Kicsit furcsa volt az elején, de ő átsegített ezen és nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Véletlen egybeesés az is, hogy maga a monodráma is egy tanárról és a diákjairól szól, de mindenesetre örülök neki, hogy elvállaltam. Érdekes tapasztalat volt ez, remélem sokáig tudom majd játszani ezt a szerepet.
A tanár-diák viszony érdekes szituációkat tud szülni, hiszen azon kívül, hogy tanítani kell, mellette mindig ott van egyfajta hatalmi játék is. Hogyan viszonyul Klamm a diákjaihoz?
– Ez is a dolog veleje. Hogy meddig tart a tanár felelőssége? A döntéseinek milyen következményei vannak? Ennek pedig egy fájdalmas tragédia a vége. Nem csak érdekes a tanár-diák viszony, de érzékeny is. Nehéz mindig helyes és jó döntéseket hozni, vagy hogy mennyire vagyunk képesek arra, hogy elnézőek legyünk. Sok kérdést felvet az előadás és több szemszögből is megvilágítja őket. A nézők pedig eldönthetik, hogy hol lakik az igazság. Az előadás igazsága lehet, hogy máshol lesz egy tanárnak és máshol egy középiskolásnak. Ugyanazt az előadást nézik, de talán mást szűrnek le belőle. Ezekkel a kérdésekkel foglalkoznunk kell, annak ellenére, hogy sokszor szeretnénk őket a szőnyeg alá söpörni.
Ön szerint meddig terjed a tanár felelőssége? Mennyire lehet szimpatikus a darabban szereplő tanár és mennyire lehet elítélni?
– Nem annyira szerethető karakter, de nem is annyira elítélendő. Ez egy sok összetevős dolog, hogy mitől szimpatikus valaki és mitől nem az, és vajon ha számomra szerethető, másnak is szerethető lesz? Mindenesetre van ennek a tanárnak olyan oldala, ami megérthető, és bizony van olyan oldala is, amivel nem lehet azonosulni.
Miután a diákok hadat üzennek a tanárnak, ő is meghirdeti a saját háborúját, egyrészt a diákok felé másrészt pedig az iskola dolgozói felé. Mennyire sikeres ez a háború?
– Így van, ő hadat üzen és háborúzik is akár a tantestülettel, akár a diákokkal. De ami felett nem lehet elsiklani, hogy ő az igazi háborút önmagával vívja. Bármennyire is hisz egy csomó dologban, bármennyire is megvannak az elvei és tántoríthatatlan bizonyos kérdésekben, azért mégiscsak elgondolkodik és érzi a súlyát a döntéseinek. És a végén meghoz egy döntést, amely nem az ő javát szolgálja. Nem menti fel önmagát. Ez, úgy vélem, fontos rétege a történetnek. Talán itt dől el, hogy a nézők számára mennyire lesz szimpatikus.
Monodrámáról lévén szó minden gondolatát halljuk a tanárnak. Mennyire nehéz egy színész számára megjeleníteni ezt a vívódást?
– Nehéz. Azonosulás nélkül mindenképpen az. Lehetséges, de nem biztos, hogy érdemes ez a szerepet úgy játszani. Én nem érzem ezt tehernek, nem úgy élem meg. Abban hiszek, hogy amit csinálok, esetleg hozzá tud járulni ahhoz, hogy az emberek milyen döntéseket hoznak, vagy ahhoz, hogy megértse a másik perspektíváját. Olyan irányokat kínál fel, amikkel a néző tud mit kezdeni. Ha nem is tanár az illető, de diák már volt, és tanára is volt, így megérti a szituációt. Mindenesetre a darab kivesz az emberből, de ugyanannyit vissza is ad neki.
Milyen kritikával élne a darabban szereplő tanárral szemben?
– Ezen nem gondolkodtam, de úgy vélem nem az én tisztem, hogy kritikát fogalmazzak meg irányában, hiszen akkor már pálcát is törtem felette. Az én feladatom sokkal inkább az, hogy bemutassam a jó és a rossz oldalát is, a szépet és a csúnyát is. A kritikát a néző fogalmazza majd meg erről az emberről. Ha én fogalmaznék meg kritikát felé, akkor nagyon egysíkúan mutatnám be, egyoldalú ember pedig nincs.
Ön is tanár az Újvidéki Művészeti Akadémián. Milyen érzés tanárként tanárt alakítani. Ön milyen tanárnak tartja magát?
– Ez szinte megválaszolhatatlan kérdés. Szeretnék jó tanár lenni. Nagyon örülnék annak, ha valaki azt mondaná, hogy jó tanár vagyok. Szerintem vegyes érzelmeket ébresztek a diákjaimban. Egész biztosan van olyan diákom, aki kevésbé szívesen vesz részt az óráimon, de egész biztos olyan is akad, aki örömmel jár be hozzám. Ez a mostani eset azt mutatja, hogy egy volt diákom dolgozni akart velem, ami nagy öröm a számomra. Azt, hogy ki a jó tanár, szerintem csak a diákok tudják megmondani.
