Végy egy tizenkilenc tagú zenekart, tizenhat zenészt, három énekes-színművészt, öt vajdasági költő verseit, és add hozzá Mezei Szilárdot. Így hangzik Magyarkanizsa e hétvégi koncertjének receptje, mely hasonlóan a gasztronómiához, itt is a minőségi összetevőkön múlik, hát még, ha mindezt egybegyúrjuk.
Mezei Szilárd az improvizatív zene nemzetközileg is ismert és elismert művésze, nemcsak származása köti azonban szülőföldjéhez, Vajdasághoz. Itt szeret alkotni, zenélni a közönségnek, s nem véletlenül választotta vajdasági költők műveinek szövegét legújabb koncertjének témájául, melyet egy intenzív négynapos zenei műhely előzött meg. A koncertre szombaton este 7 órától kerül sor a Művészetek Házában, ennek kapcsán faggattuk Mezei Szilárdot.
A koncert érdekessége már önmagában a zenekar létszáma, s mindehhez jön még az ének és a versek. Hogyan lehet összeegyeztetni az improvizatív zenét az énekkel és a versekkel?
– Nagyon ritkán dolgozom énekhanggal, mert nem nagyon találom azt a fajta énekhangot, ami adekvát lenne ahhoz, amit én elképzelek. Az operaénekhangot nem szeretem, amit szeretek, az a népzene, a népdaléneklési stílust, de az egy zárt dolog, arra nem nagyon lehet építeni. Annak idején Bodor Anikó emlékére énekhangra írtam egy zeneszámot, amit a húgom, Mezei Kinga színművész és Berecz András adott elő, és olyan jól sikerült, hogy ez adta az ötletet, hogy ezt ki lehetne bővíteni. Maga az, hogy nagyzenekar, önmagában nem újdonság, mostanában elég gyakran vannak ilyen dolgaim, legutóbb Újvidéken 23 tagú zenekarral vettük fel a lemezemet. Nagyjából most is ugyanezzel a társasággal dolgoztam. A koncepció alapja mindig az improvizáció, de volt, amit most meg kellett írni, ezen a koncerten több lesz a kötött elem, mint általában. Énekes improvizáció nincs, mert ahhoz többet kellene ezzel foglalkozni. A főénekesek színészek, ami az interpretáció szempontjából szerintem fontos, mert bennük van egy előadói készség, jobban elő tudják adni azt, amit énekelnek, mint az énekes-zenészek.
Hogyan jött a versek feldolgozásának ötlete, miért épp vajdasági költők műveire esett a választás?
– Több vajdasági magyar verset zenésítettem meg, nekem mindig fontos volt, hogy az itteni vers legyen. Ez az a költészet, ami a miénk, ami rólunk szól, velünk kapcsolatos, ugyanazt a sorsot éljük. Személyes kötődése van a választott verseknek, B. Papp Endre például jó barátom, egy visszahúzódó művész, akinek még kötete nem jelent meg, eddig folyóiratokban közölt. De most megcsináltam például Koncz István A Tisza-partján c. versét is, amit már tíz éve szerettem volna megzenésíteni, de olyan nehéz falatnak tűnt, sőt még most is annak tűnik.
Visszatérő fellépő vendég vagy Magyarkanizsán. A közönség mennyire befogadó itt az improvizatív zenére?
– Egy kisvároshoz képest befogadóbb az átlagnál. Persze mindig lehetne befogadóbb a közönség, de az sem jó, mikor egy koncertre százezren mennek el, az nem lehet jó, mert akkor az már túlságosan uniformizált, átlagos, másképp nem tetszhetne mindenkinek.
Azt olvastam, hogy nemzetközileg ismertebb zenész vagy, mint itthon. Igaz, hogy az ember nem lehet próféta a saját hazájában?
– Van benne igazság, én is érzékeltem már, hogy itthon nehezebb valahogy. Tovább tart, míg elfogadják az embert. Azért a rossz, mert közben meg az ember itthon szeret a legjobban játszani. Itt értik meg legjobban azt, amit csinál. Külföldön inkább egzotikumnak hat. Amit mi csinálunk, az nem egy tömegműfaj, de biztos vagyok benne, hogy tízszer többen érdeklődnének ez a műfaj iránt is, ha lenne lehetőségük találkozni vele.
Magyarkanizsaiaknak pedig most lesz lehetőségük, hogy élőben is fültanúi legyenek Mezei Szilárd és zenekarának előadására, melyre ráadásul ingyenes a belépés.
