Nemzetközi karriert épített ki Aleksandra Vrebalov, a jelenleg New Yorkban élő és alkotó újvidéki zeneszerzőnő, akinek a szerzői estjével nyitották meg a harmadik alkalommal megrendezett Kamarazenei Fesztivált a tartományi székvárosban a Selyemgyár Művelődési Állomáson.
Aleksandra Vrebalov eddig több mint összesen 80 – koncert-, opera-, modern tánc-, filmzenei – művét a Kronos kvartett, a Szerb Nemzeti Színház, az Angol Nemzeti Balett-társulat, a Ramber Dance Company, a Providens Festival Balet, az ETHEL, a Belgrádi Filharmónia és más neves együttesek, zenekarok népszerűsítették, népszerűsítik itthon és szerte a világban. Számos neves művésszel együttműködött, egyes művei sikeres világbemutatót értek meg, munkájáért sok-sok rangos elismeréssel tüntették ki. Tette ezt például a Charles Ives Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia, az ASCAP (amerikai zeneszerzők egyesülete), vagy a szerb külügyminisztérium, amely azt köszönte meg, hogy egész életében népe kulturális értékeinek felmutatásán fáradozik.
Aleksandra Vrebalov híres műveiből néhányat – a zeneszerző ötvenedik születésnapja alkalmából – a 3. Kamarazenei Fesztivált megnyitó szerzői estjén az Újvidéki Fúvósötös, a Fesztiváli Vonósnégyes, Jelena Končar operaénekesnő, Aleksandar Đermanović zongorista adott elő, Andrea Solinas olasz karmester vezényelt, narrátorként közreműködött Elor Emina színművésznő. Ez alkalomból a komponista némileg átírta a Ksenija és a vadász, a Prayers for Isa, az UR Song, a My Desert, My Rose; a Cosmic Love III és a Tango c. ragyogó darabjait a fentebb említett kamaraegyüttesek számára. A hangversenyen a szerzővel Danijela Kličković jeles belgrádi muzikológus beszélgetett.
Nagy sikert ért többek között a Mileva c. operája. Nőként és zeneszerzőnőként mit jelentett az ön számára az a nő, akiről operát szerzett? – kérdeztük a megnyitó előtt a művésznőt.
– Mileva Marić számomra különleges életútja miatt fontos. Az első nő és egyedüli nő volt, aki Einsteinnal egy osztályban tanult. Mivel külföldi volt, másként tekintettek rá, és azért is, mert fizikai szempontból gondjai voltak a csípőjével, az egyik lába rövidebb volt. Őt a többiek mindenképpen kisebbségként, másként élték meg, ezért számomra jelentős személy. Közülünk mindenki gyakran kerül az életben olyan helyzetbe, hogy valamilyen szempontból különbözik másoktól, és teherként hordozza a másságát. Az Albert Einstein–Mileva Marić házaspár más-más vallású volt, ami abban a korban szintén problémát jelentett. Minden szempontból Mileva olyan személy volt, aki egyfajta hős volt a mindennapokban. Nem azért fontos személy, mert férjhez ment a 20. század legnagyobb, leghíresebb fizikusához, akiről az egész világ tudott. Mileva személyes története hősies a közönséges élet szintjén, amellyel közülünk mindenki azonosulni tud. Számomra lényeges volt a közönséges életet, az egyén életének kalandját megünnepelni az operaelőadásban. Mert nagyon gyakran ezek a győzelmek se nem szépek, se nem nem kellemesek, szemben Einstein fényűző életével. Mileva élete azonban győztes élet volt, mert tudott élni mindazokkal a hátrányokkal, amelyeket felsoroltam.
A Mileva c. operát egyik legjelentősebb alkotásomnak tartom. A székvárosi Szerb Nemzeti Színház 150. jubileumára szereztem 2011-ben, Vida Ognjenović librettójára. Nagy megtiszteltetést jelentett számomra a felkérés és a lehetőség, hogy a mi „nagy színpadunkon” a legösszetettebb színpadi-zenés művel bemutatkozzak, és professzionálisan kapcsolatba kerüljek a mi zenészeinkkel, és tematikailag is, mert Mileva Marić a mi városunkból származik.
Ön a zeneművészeti szakon doktorált a Michigani Egyetemen. Zeneszerzői pályafutása során nőként milyen nehézséggel kellett szembesülnie?
– A zeneszerző szakmában, látjuk, hogy a férfiak vannak többségben. Ha fellapozzuk a zeneművészeti tankönyveinket, nem találunk bennük képet nőről, aki zeneszerzéssel foglalkozott. Esetleg Bingeni Szent Hildegard (1098–1179) nevével találkozunk. (A német misztikus, természettudós, apátnő legalább 70 zeneművet komponált – a szerző megj.) Nőként én is számos előítélettel szembesültem a zeneszerzők férfiközpontú világában. Például a munkát másképp beszélik meg, és másként tekintenek a zeneszerzőnő intellektuális kapacitásaira és arra a lehetőségre, hogy nagy projektummal bízzák meg. Szerencsére az alkotásaim miatt ezek a korlátok legtöbbször elég gyorsan ledőltek. Lehetőségem volt két zeneszerzőnőtől, egyetemi tanárnőtől tanulni: Elinor Armer zongoraművésznőtől a San Franciscó-i és Ivana Loudová zeneszerzőtől a Prágai Zeneakadémián. Ők nőként is, tanárként is megértettek, nagyon sok erőt adtak. Ezért fontosnak tartom, hogy nálunk is a férfitanárok mellett minél több tanárnő is tanítson a művészeti akadémián, nemcsak a zeneszerzés szakon, mert ily módon tudjuk a szakmánkat fejleszteni, hanem azért is, hogy támogassuk a fiatal nemzedékeket, hogy minél kevesebb előítélettel és minél több kíváncsisággal tanulmányozzák a különféle kreatív kifejezésformákat.
Egy interjújában olvastam: törekszik arra, hogy az Egyesült Államokban is saját értékei szerint éljen.
– Az alkotás mellett a humanitárius szolgálat a második nagy terület életem értelme szempontjából. Azt hiszem, mindannyian akkor találjuk meg életünk igazi értelmét, amikor megértjük, hogy nem rólunk van szó, hanem másokról is. Hogy mindaz, ami számunkra jó, csak akkor kap értelmet, ha másokkal megosztjuk. A tehetségünknek akkor van értelme, ha másokkal megosztjuk, a szeretetnek is akkor van értelme, ha másokkal megosztjuk. Ez az életelvem, amely a humanitárius, szeretetszolgálati munkám során is vezérel. Azt hiszem, ez az az út, amely egy jobb világ felé vezet.
Vannak-e tervek, amelyek a hazájához fűzik?
– A járványhelyzet számomra a lehető legjobbat tervezte ki. A továbbiakig, amíg ez a helyzet nem nyugszik meg, itt maradok. Az Újvidéki Művészeti Akadémián mint vendégtanár számítanak rám: zeneszerzést tanítok a doktorképzésen, emiatt is rendszeresen visszatérek a szülővárosomba. Ezenkívül az Újvidéki Zenekedvelő Ifjúság októberre tervezi a kiváló TAJJ vonósnégyes hangversenyét műveim előadásával – mondta Aleksandra Vrebalov.
