A régi karácsonyok emlékeimben is mindig szűz hóval borított utcákat, falut jelentettek, pedig ha visszapörgetnénk az időt, biztosan csak minden negyedik-ötödik alkalommal esett hó, ami talán meg is maradt az ünnepre. Nem fordult elő gyakran tehát az a minduntalan feltörő emlék, hogy a majd félméteres hóban törünk magunknak utat szentestén a Moholi úton, mert az utolsó szekerek vagy szánkók a tanyákról még délelőtt elmentek a falu felé, és semmi sem mutatta, merre vezet az út. Utánuk ugyanis a szél betemette a szekér vagy a szánkó nyomát. Így kellett megtalálni a faluba vezető csapást az éjféli misére igyekezve. Mert éjféli misére mindig el kellett menni, még annak is, aki egyébként kommunistának vallotta magát. (Legfeljebb azok maradtak otthon, akik féltették az állásukat). Az éjféli misének utánozhatatlan hangulata volt. Az alig kivilágított utcákról a templomba belépve a sejtelmes fények, a pásztorjáték lámpásai, majd a mise a csillogó fenyőfái és hófehér angyalkái az oltár körül az eseménynek olyan hangulatot varázsoltak, amelyet nem lehetett elfelejteni.
Próbálom felidézni azokat a karácsonyokat is, amikor nyirkos, hideg eső esett és nyakig érő sárban kellett beküszködnünk magunkat a központba. Már elfelejtettem azokat a praktikákat, hogyan kell megtisztítani a cipőt a falu szélén, mert sárosan mégsem lehetett beállítani a templomba. Többször gondoltam arra, hogy a keresztnél (a falu szélén, ahol a közös temető is volt) le kell cserélni a lábbelit, és a csizmát levetve cipőt húzni, mert onnan már szépen el lehetett jutni a központig. Persze gondot jelentett a világítás is, mert nem sokat lehetett látni. Egy égő mindig volt a falu szélén (lehet, hogy csak világítótoronynak szánták a szállásiaknak), de benn a faluban sem volt sokkal jobb a helyzet. A Moholi úton a Vadász kocsma előtt égett még lámpa, meg srégen átellenben a daráló előtt, de azokat nem a község üzemeltette, hanem Lajos bácsi, a kocsmáros és Feri bácsi, a darálós. A Nagyhegyen lefelé azután volt még néhány lámpa, de igazi közvilágítás csak a központban volt, általában az iskolától a moziig. Az úton haladva kopogott a cipőnk, mert akkoriban megpatkolt cipőkben jártunk. A kopás ellen kellett viselnünk a „vasalást” a cipő orrán és a sarkán. A téglajárdákon még nem is volt olyan kellemetlen, de amikor az iskolában a glettelt padlón kellett járkálni, vagy a
templomban a márványlapokon, már igencsak magára vonhatta az ember a figyelmet.
Száraz, fagyos karácsonyok idején a fagy szorításában szenvedő búzát és őszi árpát sajnáltam leginkább. A kemény fagyban sárgultak, és én olyankor mindig vastag, fehér takarót kívántam nekik. Tavaszra azonban szinte egyik napról a másikra kiheverték a fagy kegyetlen idejét, és április végére már hullámoztak a táblák, mint a tenger. Elcsépelt hasonlat, hiszen a búza egészen másképpen hullámzik, mint a víz: hulláma nem törik meg, végigmegy az egész táblán, egyenletesen és méltóságteljesen hajladozik. Éppen olyan volt, mint a síksági élet: egyenletes és kiszámítható. A faluban a sárgán világító ablakok mögül pedig mindenünnen az ünnep illatai szálltak, és keveredtek a kályhákban égő tüzek füstjével. Aki valaha is érezte a vaníliás, fahéjas illatot, vagy a frissen kisült mákos guba és a halászlé, vagy a böjti bableves illatát, ami elkeveredett a kukoricaszár és csutka füstjével, az bizonyára tudja, hogy ezek olyan illatok, amelyeket az ember utána minden évben keres, hogy teljes legyen számára az ünnep, hogy igazából átélje a felkészülést és magát az ünnepet is. Az éjféli misére minket is a mákos guba illata kísért ki, és hajnalban, amikor hazajöttünk, megkóstolhattuk az abalével, kolbászhúsból készült szármát. Akkortájt csak karácsonykor volt egy kis ajándék a fenyőfa alatt, de mi leginkább a fent említetteket kaptuk ajándékba, meg azt, hogy az éjféli mise után még fél óráig ácsoroghattunk és beszélgethettünk, mert ilyenkor ezért nem járt dorgálás.
Csupán az volt a baj, hogy másnap iskolába kellett menni, és karácsony reggelén nagyon nehezünkre esett az ébredés.
