A világ első, ma is megjelenő újságját a második svéd királynő alapította (hetek híján kerek) háromszáz évvel a Magyar Szó előtt. Noha Krisztina igazi humanista, a művészetek és a filozófia rajongója volt – még Hugo Grotiust és Descartes-ot is meghívta Stockholmba (az előbbi út közben, az utóbbi a svéd Udvarban halt meg) –, gondolkodás nélkül lefejeztette azt a főurat, aki őt „hamis prófétának”, sőt boszorkánynak nevezte, mert nem kívánt férjhez menni. A lapalapító 22 évvel trónra lépése után abdikált és luteránus hazájából a holland köztársaságba, majd a Vatikánba költözött, Svédországban pedig bekövetkezett a „rendszerváltás”. A Post-och Inrikes Tidningar (Posta és Hazai Hírek) azonban ma is megjelenik, de több mint hét éve már csak világhálós kiadásban. A Napilapok Világszövetsége azonban meghagyta hivatalos listájának legelőkelőbb helyén, mondván, hogy „egy internetes újság is újság”.
A mi napilapunk is állami (sőt párt-)lapként kezdte – egyesek szerint ma is pártlapként működik –, de hét évtized viszontagságai ellenére is megmutatkozott, hogy valójában mégiscsak az Olvasóé. Nem csak azért, mert nincs másik (történt próbálkozás, hogy magánlappal szárnyalják túl), hanem azért, mert bármilyen félszegen vagy szárnyaszegetten, harsányan vagy tétovázva, lepisszentve vagy elsuttogva, de hűségesen végigkövette, vezette vagy szenvedte, hol homályos, hol görbe tükörben felmutatva, ennek a kisebbségnek a sorsát, kezdeti meg mostani kálváriáját, búját-baját, örömeit és – ne sopánkodjunk, ne szerénykedjünk! – legalábbis egész Pannóniát verő teljesítményeit.
Hetven év alatt minden élet kanyarok és keresztutak sokaságán halad keresztül, hát még egy olyan szervezet, amely tízezrek, sőt százezrek mindennapjaiba „kontárkodik bele”. Most is egy ilyen elágazásnál találjuk az újságot, méghozzá úgy, hogy nem tudhatjuk, melyik választás hová vezet. Egy azonban biztos: helyben topogással nem jutunk előbbre, hátrafelé indulva pedig szavatolt az elmúlás.
Idáig nyilván a legtöbben egyetértünk – veteránok, derékhad és újoncok egyaránt – akár az Olvasó, akár a lap, akár a „tulajdonos” szempontjából kémleljük az utat (meg az Eget). De az ezen a ponton tornyosuló kérdések – kivel, kinek, hogyan és minek – már óhatatlanul megosztanak bennünket. Csakhogy együtt és összesen is kevesen vagyunk, hát még, ha csökönyösen és vaskalaposan frakciókra, pártokra, okoskodó vagy finnyáskodó gittegyletekre oszlunk. Vannak, akik szerint nincs is kiút.
Pedig csak szét kellene nézni: tanulság és ihlet, jó és rossz példa akad bőven. Amitől óva intenék, az a magyarországi nyomtatott sajtó jelenlegi állapotához való idomulás. Baloldalán elvakult ellenkezés, jobboldalán égbe kiáltó pártoskodás és kirekesztés, sőt a meghirdetett nemzeti keresztény értékeket megcsúfoló vulgarizmus uralja a mezőnyt.
Olyan közösség vagyunk, amely mindezt nem engedheti meg magának, mert ezzel a vesztébe rohan. Dinamikusan változó és minden jóakaratú szemléletet befogadó, széles látókörű lapra van szükség, amelyet semmilyen kiskirály vagy hatalmasság nem keríthet birtokába, nem tehet vazallusává; amelynek olvasóit nem lehet birkanyájnak tekinteni, szerkesztőségét pedig semmilyen huszárvágással megpuccsolni. Olyan lapra van szükség, amely egyszerre lokális és globális, egyszerre lojális és (ön)kritikus, amelynek nélkülözhetetlen hírértéke van, amelyben mindenki tisztelettel szól mindenkihez, és amelyben minden nézetkülönbség szabadon megnyilvánulhat mindaddig, amíg az nem a „másik” meggyalázására és ellehetetlenítésére irányul. Olyan újság kell, amely – ólmon, filmen, rotáción túl – eljut mindenkihez, akit érdekel a vajdasági magyarság sorsa, amely él az internet nyújtotta lehetőségekkel, de tisztában van azzal is, hogy akadnak olvasói, akik még nem.
A jó hír az, hogy mindez megvalósítható – csak hinni, merni, bízni, tudni és cselekedni kell. Aki ennek ellenszegül, az előbb-utóbb úgyis lemarad és kimarad.
