Fél évszázadnyi távolságból dereng föl emlékezetemben a koldus alakja, amint áll a kiskapuban, és imádkozik. Így kéregetett, imával, olyan korban, amikor egyik sem volt különösebben illendő: sem az imádság, sem az alamizsnagyűjtés. Az előbbi az általa megtestesült ideológia miatt, az utóbbi meg a vele ellenkező, ám uralkodó eszme miatt, amely a szociális igazságosságot hirdette – később tett is jókora lépéseket eme irányba. Azt hiszem, a koldus advent idején már nem járta a falut, a nálánál sokkal nem gazdagabbakat, de koldulásra mégsem kényszerülőket, mert igyekezett idejében gondoskodni arról, hogy átvészelje a telet; meg akkoriban ilyentájt gyakrabban volt csikorgó a hideg, havas a karácsony – hacsak nem a bizonytalan emlékezet szépíti tisztára a tájat.
Majd eltűntek a házaló koldusok (vagy az az egy, akit ismertem), tehetősebbé váltak az emberek, én pedig naivul azt képzeltem, hogy a kerék most már mindörökké előre forog; ehelyett sokunké megfeneklett, keveseké viszont olyan száguldásba kezdett, hogy már el sem látunk tisztán odáig.
A koldus pedig ezúttal azért bukkant elő, hogy csendes ima helyett hangosan provokáljon: – És mára eltűnt a koldusvilág? S tette ezt éppen ezüstvasárnapon, amikor az anyaországi közmédia hatalmas gyűjtést szervezett a szegények részére, nem is csak országos, hanem szélesebb körű összefogással. Miként évek óta itthon is gyűjtenek a civil szervezetek és mások, hogy a Mikulás és a maradék Télapó, jobb helyeken pedig még a Jézuska is megajándékozza azokat, akik különben szomorkodva ülnék körül az asztalt karácsonykor, s hogy ne a régmúltra és a nagypéntekre emlékeztető koronafa álljon díszként a szobában, hanem a születést idéző fenyő, amilyent gyerekkorban oly ritkán láttunk, hogy a természetben is karácsonyfának neveztük. Az ajándék pedig önmaga volt, alatta az évente visszatérő és egyre elnyűttebb juhásszal és bárányaival.
Az adományoknak köszönhetően azonban remélhetőleg mindenkinek jut ajándék, hiszen százmilliós összeg gyűlt össze a segítő emberektől – amit feleannyival tovább gazdagított egy tehetős alapítvány –, még a határon túliaktól (avagy az innenső oldalról) is, akikről megállapította a riporter, hogy pedig ott nincsen sok tehetős ember. De nem is biztos, hogy épp a gazdagok ajándékoztak legfőképp: akadt például tizenegy tagú család, amelynek minden tagja ezer forinttal segítette azokat, akikről úgy gondolják, hogy náluknál jobban rászorulnak. Mások mentegetőztek, hogy ők csak keveset tudnak adni. Igaz, ajándékoztak házat meg néhány milliót is.
Sokkal többre tartom az összefogást, a segítőkészséget és a segítőszándék kinyilvánítását a millióknál; azt, hogy tízezrek igyekeznek szebbé tenni mások karácsonyát, akik szegényebbnek tűnnek a támogatóknál. Miként egykor a koldust is segítették a szegények. Mégis szeretném azt hinni, hogy inkább a szegénység tartalma módosult az évtizedek alatt, hogy a mostani rászorulók mégsem annyira nincstelenek – sem ott, sem itt –, mint egykoron, amikor rongylabdához sem volt egyszerű a szükséges anyagot összegyűjteni a házban, mert a fonálból újra pulóvert kötöttek, a használhatatlannak tűnő textil pedig végül rongypokrócként hasznosult. Ha mégis tévednék, s az derülne ki, hogy fél évszázad elteltével sem igen enyhült a tömegek szegénysége, akkor – az ajándékozók nagylelkűségét mégis dicsérve – azt kell mondanom: gyönyörű az összefogás, mint a karácsonyi hó, amely csak ünnepre hoz szépséget, és napok múltán az olvadással mindaz újból előtör, amit ebből a világból nem jó látni.
