Napok óta tűkön ültünk. A szerkesztőségekben egyszerre szólt a rádió és sugárzott a tévé, nem volt perc, hogy valaki ne szaladt volna oda a hírügynökségi hírekért, mert nemcsak a média izzott a temesvári események kapcsán, hanem mi magunk is.
Igen, december 15-én volt 25 éve, hogy a Bánság legnagyobb városában kitört a Ceaușescu-diktatúra elleni forradalom, amelyet előbb könnygázzal és vízágyúkkal akartak elfojtani, de 17-én már halálos áldozatok is voltak, mert rálőttek a tömegre, s kezdetét vette a véres harc. 22-én dél körül aztán befutott a hír, hogy a diktátor és felesége helikopterrel elhagyta a pártszékházat. Elmenekültek. Mi pedig a vörös Trabantba vágtuk magunkat, és hatvannal pöfögve megindultunk Temes megye székhelyére.
A többi már történelem. Aznap éjjel a szekusok ellentámadást indítottak, s volt olyan pillanat, amikor a golyók elől a tank alatt találtunk menedéket. Életem talán leghosszabb, de legemlékezetesebb éjszakája volt az, hiszen a kórházban súlyos sebesülteket láttam, a hajdani Ferencz József Színház, ma az Opera, a Román Nemzeti Színház, a Magyar Állami Színház és a Német Állami Színház együttes épületében kéz a kézben egyetemistát és tábornokot, az utcákon és a szálló előtt harckocsikat, majd fegyverropogást, rémült és elcsigázott embereket, valamint fáradhatatlan és félelmet megvető fiatalokat, akiknek szemében az csillogott: vége!
Most, negyed évszázaddal később a világhálón nézegetem a Temesvár Szállót, keresem azt az ablakot, amelyet szépen körüllőttek, mert vakuval próbáltam onnan fényképezni, s megcsodálom a hotel előtt gyönyörűen kialakított teret, bokrokkal, békebeli padokkal. Keresem a szép emlékeket, mert a tragédiában azért olyanok is akadtak.
Valóságos mese volt az egész, hogy 22 éves koromban mindennek részese lehettem. Mucsi Géza kollégámnak és barátjának, az akkor Los Angelesben élt Molnár Imrének köszönhetek mindent, mert bíztak bennem, s magukkal vittek. Az elszánt és egy pillanatra sem átgondolt útnak az első állomása Szerbcsernye volt, egy boltocska, ahol pénzünket aranyra akartuk váltani, pontosabban egy-két üveg jobb italra, mert a szomszédoknál a konyak kiváló fizetőeszköz volt. A flancos piára azonban ott nem volt igény, így egy üveg büdös szilvapálinkával indultunk meg, s nemsokára teljesen világos volt, hogy sötét van, mert a 20 wattos égők országában végig botorkáltunk Temesvárig. Az operában aztán megismerkedtünk Adrianával, aki csodálatos módon magyarul és szerbül is gagyogott, így szinte egész éjjel velünk volt, és fordított.
A Temesvár Szálló halljában nagy volt a cirkusz. A japántól a franciáig mindenki szobát szeretett volna, a budapesti kolléga (hadd ne említsem a nevét....) meg a pultot verte, és kikérte magának, hogy a román recepciós nem ismeri fel. Imrét azonban rögtön felismerte. Illetve a kezében susogó 300 (500?) dollárt, ami miatt tüstént lett szoba, s már csak éhségünket kellett csillapítani, mert egész nap nem ettünk egy falatot sem. Két dologra nagyon emlékszem: az egyik az, hogy nagyon ízlett a vacsora, a másik pedig az, hogy fogalmam sincs, mit ettünk. Valami megállapíthatatlan állagú húst hozott ki a pincér, krumplipürével, s a „fenséges lakoma” mellé egy üveg vörösbort, amelyben úszkált valami üledék, s a parafadugó is elporladt nyitás közben. Azt nem tudom, Imre ezért mennyit fizetett, de nyilván azért a pénzért az Angyalok Városában egy hétig ehettünk volna.
Aztán a sligovica is előkerült. A szobánk előtt ugyanis kalasnyikovok dörögtek, s a büdös pálinka egyszerre a legjobb idegcsillapítóvá lépett elő, mert a maligán akkor egyszer nem fogott rajtunk.
Nézegetem a szálloda képeit. 209 szobájával és lakosztályával most is a legnagyobb temesvári szálloda. Belterét, ahol azon a nevezetes éjszakán több százan találtak menedékre, már rég átépítették, de azért még mindig egy kicsit kommunistásan kockának tűnik. Olvasom, hogy szerb, bolgár, olasz és török ételeket is felszolgálnak, s angol reggelivel indítják a napot. A folyosókat modern művészet díszíti immár, s üvegfelvonó könnyíti meg a közlekedést. Szép, de üres. Nincs benne az a nyüzsgés, ami 1989 decemberében volt, s nincs immár Géza sem, Imre sem.
Volt egyszer egy forradalom. Két társammal megjártuk, s utána talán az volt életünk egyik legszebb karácsonya.
Mert az igazi hősök mellett egy kicsit mi is annak érezhettük magunkat.
