Otthon és haza
Az otthon nem haza,
de ha kitárul ajtaja
s eljutsz messze földre –
haza lesz belőle
Mintha harang kondulna a sűrű ködben, háromszor. Kicsit később ismét megkondul, megint háromszor. Hasonlít egy régi csengésre, csak sokkal erőtlenebb. Az elröppent évtizedek mélyén elraktározott emlékek egyszerre törnek a felszínre. Az Anyóshoz címzett bár előtt egy leparkolt régi kisautó irányjelzői villognak a zajos, forgalomtól morajló éjszakában. Nézem a falinaptárat, nem sok haszon van már belőle, kereken tíz éve lóg ott Gergely Jóska kollégám művészfotója. Szülővárosomba röpítenek az emlékek. A fotóról a városháza tornya két fehér óralapjával, böhöm nagy bádogfejével kancsal bagolyként néz vissza rám. A ködben ismét megszólal a diszkrét riasztó, álmából nem ráz fel senkit, de a gong jelzi a tulajnak, hogy még ott a kocsi, még nem lopták el. Most már valóban úgy tűnik, mintha a városháza száz éves órája kongatna.
Nepotizmus. Rokonok előnyhöz juttatása, de esetemben mégsem az, hanem valami más, jóval több – felejthetetlen és rendhagyó ifjúkori élmények, olyan emlékek, amelyek csak annak lehetnek, akinek a nagyapja tűzoltóparancsnok (volt), mint nekem. Tizenhat éves koromtól az öregúr nyugdíjaztatásáig minden nyári szünidőben aratáskor bő egy hónapig a laktanya és a városháza tornya volt az otthonom, huszonnégy órás szolgálattal, majd másnap szabadnappal. A város ezekre a hetekre a tűzoltókat kímélve külön toronyőrséget alkalmazott, a gyárak, az üzemek, a szövetkezetek tűzvédelmi munkásai jelentkeztek, akik nyári szabadságukat erre szánták, mellékkeresethez jutva. No, én gimnazistaként itt egy kicsit azért kilógtam a sorból, de nem lett belőle gond, mert nem kapdostak annyira az emberek e lehetőségért. Ki az ágyból, fel a toronyba, három óra elteltével vissza le. Nappal még valahogy, de éjszaka egészen más volt... A csigalépcsőn mentünk fel a toronyba, a piac felől vagy a Halászcsárdán keresztül, a rendőrség udvarából. Nem lehet leírni azt a döbbenetes csendet, ami azokon az éjszakákon megülte az alvó várost, csak az utcasöprők gyökérsöprűjének sercegése hallatszott a fekete csendben. Rajtuk kívül egy lélek sem volt sehol. Vagy mégis volt? Megnyugvást nem találó lelkek? Erről persze a bajtársak egy szót sem ejtettek egymás előtt, csak a Dinka Sanyi mondta egyszer, (akkor is csak nekem, a gyereknek, ugye), hogy majd összecsinálta magát, úgy megijedt valamitől a középső emeleti toronyrészben. Azt is éjszaka háromkor mondta, miután fönt az őrhelyen leváltottam, és átadtam neki az elemlámpát, hogy lásson is valamit, ha lefelé botorkál. Egyetlen villanyégő sem volt a hatalmas toronyban, csak az őrszobában lógott ősrégi sodort zsinegen egy légypettyes, maszatos körte. Középen nehéz asztal, két rozoga székkel, a padlón meg a csapóajtó. Az egyik szék támlájára egy katonabunda, a másikra egy nagy erejű, svéd gyártmányú tüzérségi távcső volt felakasztva, az asztal közepén pedig a kurblis tábori telefon, forró vonallal a laktanyai ügyeletes asztaláig. Amikor negyedóránként megkondult az óra, megtekertük a kart, a lenti ügyeletes így tudta, hogy a toronyőr nem alszik, és akkor ő is visszajelzett. Gyerekes dolog, de ez volt a szolgálati szabály.
Mondom, magamra maradtam azzal a rémisztő valamivel, ami ott lehetett alattam, a hatalmas, vaksötét, félelmetes hodályban. Rátoltam az asztalt a csapóajtóra, a széket az asztalra tettem és onnan pásztáztam az alvó tájat. Közben nem lentről, hanem fentről, a vörös csillagból véltem kaparászást hallani. Az éjszakai szélben talán recsegett a szocializmus tákolmánya. Vagy csak benne az elrejtett kereszt tiltakozott? De a hajnal kárpótolt mindenért. A természet festi a legszebb giccset. Pirkadatkor a liláról sárgásvörösre váltó háttérből először a szerb templom tört ki, aztán a horizont bíbor párájából előtűnt a híd is, mint egy elmosódott fénykép, látszott már a motel és Csóka is. Meg a Tisza, a tükre mintha vörösrézből lett volna. Lefelé menet láttam, amint a betört magas ablakon keresztül tucatjával röppentek ki a piac galambjai. A szerteszét heverő malterdarabokból közibük vágtam néhányat. A miheztartás végett, meg az éji műsoruk miatt. A délelőtti váltások azért sokkal felhangolóbbak voltak, olyankor megtörtént az is, hogy a szembeni tömbház tetején a két barátnő, Irén meg Klári bikinire vetkőzve napozott... Mire leértem, a torony alatti csókai mészárszék is kinyitott, az előző este összegyűjtött pénzből megvettem mindenkinek a megrendelt reggelijét, úgy mentem be a laktanyára. Hogy miért, nem tudom, de ez az én dolgom volt, az öreg tűzoltók így döntötték el. Öregapám jó barátja, Pajtić Vasika bácsi, a rangidős tűzoltó (a kormányelnök nagyapja) is ragaszkodott ahhoz, hogy ébresztő után, ha nem voltam épp a toronyban, én törölgessem le a port az egyébként ragyogóan tiszta tűzoltókocsikról, az ébresztő pedig reggel ötkor az újvidéki magyar rádió műsornyitójaként felcsendülő Internacionale dallama volt.
Negyvenhét éve nem jártam ott fenn a magasban. A torony azóta csaknem kétszer, én pedig majdnem négyszer lettem idősebb. Az óra kongatását legutóbb apám temetésén hallottam. Vagy csak úgy tűnt? Jó néhány évvel ezelőtt olvastam újságunkban, hogy sokan tiltakoztak az óra éjszakai kongatása ellen, szerették volna kikapcsoltatni. Nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek-e? Aki álmos és fáradt, az a gongtól két méterre, asztalra borulva is tud aludni, nekem elhihetik... Napok óta figyelek, hátha újból hallom majd a fülemnek (vagy inkább lelkemnek?) annyira kedves, de minden bizonnyal vacak és értéktelen kínai termékből származó hangot, ám úgy látszik, most máshol több az üres parkoló.
